Mégis hiába töröm a fejem idei jó dolgokról, valahogy nem jutnak eszembe. Van pár, de a rosszat összeszedni könnyebb volt, így aztán ebből nem lesz hosszú lista. Ráadásul egyik-másik épp rosszhoz kapcsolódik, így nagyon keserédes az említése. No azért lássuk, hátha beugrik még közben más is. (Viszont nem garantálom, hogy a bejegyzés végére nem megint vmi negatív dologhoz lyukadok ki!)
- ha már a blogban írom a listát, egyértelmű, hogy elsőként Kamikazét említsem, mint újdonsült ismerőst, blogtársat, barátot
- egyébként a blog kapcsán másokat is elkezdtem olvasgatni, és ennek örülök
- nyáron meglett a számvitel szigorlatom! ez egy hatalmas megkönnyebbülés, még ha csak kettessel és igen kalandos módon is.
viszont már ez az élmény is rossz szájízt hagy maga után, mert tisztán emlékszem a levélváltásokra és a fogadásra T-vel, hogy szerintem már pedig nem lesz meg/szerinte viszont igen. ő nyert, én pedig örültem. ő is örült... a jegyzeteimnek. - és innentől mindent áthat ez a keTősség (jó és rossz): pl. hogy szerelmes lettem. azt hittem nem is lehetek képes erre, azt hittem engem nem tud érdekelni egy ellenkező nemű. a blogban könyörögtem, hogy had élhessem meg ezt az érzést, legyen akár csak egyoldalú is. és puff neki.. megtörtént. francokat kell nekem kívángatni! (egyébként ezt a postot sehol sem találom, fura. talán csak képzeltem?)
- a másik a koncertek. soha annyi koncerten nem voltam még mint ebben az évben. és ez is T-nek köszönhető, mert megismertette velem a PUF-ot, mert volt, hogy bár csak azért rángattam el barátnőt a zp-be, hátha összefutok T-vel, végül a koncert miatt is megérte (tali persze nem volt).
- szóval ez a rengeteg újonnan megismert zene is jó dolog, amiket T-től kaptam, és vele kapcsolatban tanultam még egy csomó más jó dolgot is kapcsolatokról, emberekről, elfogadásról, marketingről, médiáról, prezikről...
- és hozzá fűződik a legbátrabb tettem is, amikor el mertem hívni randizni.
ez, ez, ez a baj! túl sok emlék, túl sok jó emlék, túl sok hatás miatta, tőle. túl sok jó, de mégis túl sok rossz is. depresszió... tisztán emlékszem amikor azt merte nekem mondani, hogy azért nem értékelem az elborult metálzenéjét, mert nem vagyok elég depressziós. cseszd meg T, most már eléggé az vagyok, hogy értékeljem! (már bocsánat, de fő az őszinteség) még ebben is meg akartam neki felelni.. pedig ezzel csak olyanná válok mint ő, holott a nagy hasonlóságunk volt a (mondvacsinált) érve az elutasításomkor. hát neki semmi sem jó? nos, csak én nem vagyok jó neki, és piciny, túlontúl véges képességekkel rendelkezőagyacskámszivecském ezt nem képes feldolgozni. a francba is, hogy miért? miért nem lehetett már ennyi idő alatt túllépni ezen??? és még ezt a bejegyzést is elsz*rtam...
írok másikat, ígérem.
Komment