Annyi elmaradásom van, dehát csak most tudok egy kis levegőhöz jutni (most, amikor aludni kéne). Ez a vizsgaidőszak és az ünnepek átka...
A mai bejegyzés legyen akkor mondjuk a szombati Quimby-koncertről, sokat (sok újat) úgysem tudok mondani róla.
Persze nem voltam még pecsás koncertjükön, így ennyire messze sem a színpadtól, illetve a zenekartól. Ez azért kár, mert szeretem nézni őket, hiszen hallani hallhatom itthon a hangfalakból is. Hát igen, számomra egy koncert annyiből áll, hogy élőben láthatom ezeket a tehetséges zenészeket, hangosan énekelhetek, anélkül, hogy valaki hallaná vagy bárkit is zavarna, jó együtt örülni a barátaimmal a zenei élménynek és... és ennyi. Tényleg ennyi?
Komolyan mondom, én nem szeretek koncertre járni. Nem is értem, miért járok. A sok állástól fáj vagy akár el is zsibbad a lábam, alig látok valamit (mindig valahogy bekerülök a legmagasabb ember mögé), a halláskárosodás folyamatos veszélye áll fenn, szardíniának érzem magam a tömegben... nem csak arra kell folyamatosan figyelnem, hogy nehogy egy lökés által a földre kerüljek, hanem, hogy a mellettem csápoló a könyökével és az előttem ugráló a fejével le ne üssön. Nem bírom a tömeget. Nem pánikszerűen vagy beteges szinten, hanem egyszerűen nem szeretem a sok embert, elveszettnek érzem magam közöttük. Sőt, igazából valahol félelmetes is egy ilyen hatalmas embercsoport. Tudom, megint túlzok, de ha azt vesszük, hogy én is azon az állásponton vagyok, hogy 3 ember már tömeg, akkor talán jobban megérthető.
De mégis elmegyek a koncertekre. A fentieken kívül azért is, mert ez egy élmény, amire megszépült emlékekkel gondolhatok vissza, és mert biztosan levezet valamennyi feszültséget belőlem, hiszen azért a magam módján én is ugrálok és táncolok, és tényleg énekelek.
Visszatérve a szombati alkalomhoz: számomra megszokott Quimby-koncert volt 2-3 régi számmal és karácsonyi dallal, melyek a pozitív véleményemet erősítik. Ám nagyon szükségem van már az új albumukra, mert az előbbiek és néhány zseniális koncertverzión kívül szokványos, előrelátható a dallista, pedig eltelt fél év a legutóbbi jelenlétem óta. Jó számok mind, csak lehetne több más jó szám helyettük. Vagy velem van a baj. Talán mert nem szeretem a tombolós koncerteket, így nehezebb elnyerni a tetszésemet, vagy csak öregszem. Végülis az eddigi legjobb koncertélményem az ülős teátrum volt. Viszont az eddigi legfelszabadultabb igazi koncertemnek meg épp a pecsás puf-ot tartom (sajnos). Ennek az lehet az oka, hogy olyan társasággal mentem (T), akikben az alkohol sikeresen felszabadította a gátlásokat, valamint elfedte az emlékezés tudományát, így nem volt vesztenivalóm, ugrálhattam én is megszokott önmagamtól idegenül.
De mindegy. Az új évet ülős Quimbyvel és barátnőkkel kezdem, szóval minden adott egy tökéletes kezdethez. Ami persze nincs, de karácsonykor talán megengedett szépeket remélni (hazudni). Vagy nem.
No de, ha már ilyenkor itt... Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok minden idetévedt olvasónak, kommentelőnek és blogolótársnak! :)
Komment