2 hét, amíg minden úgy fog menni mint eddig. S aztán majdnem 2 hónapra vége.
Nem lesz több reményteljes hétfő, de nem lesz több kedd sem, nem lesz több hetet záró szerda... Csak hétvége lesz, 2 hónapnyi hétvége. Ami amúgy vizsgaidőszak.
És én nagyon bízom ebben a 2 hónapban. Bízom benne, hogy 2 hónap már elegendő meggyógyulni és elfelejteni. Mert ha nem segít, ha nem sikerül, akkor el kell gondolkoznom egy olyan drasztikus lépésen, ami lehet, hogy jobban fájna, mint az idei szenvedős félév megismétlése. Hiszen ha az idő nem segít, akkor az egyik lehetőség az, hogy továbbra is némán ülök, kilátástalanul mosolygok, "könnyedén" csevegek és beadandókat beszélek meg T-vel, miközben minden tulajdonsága beborítja az agyamat és ránehezedik a szívemre. De ez csak engem érint.
A másik lehetőség másokra is hatással van. Ezért is nehezebb, de nem csak ezért; magam miatt is. Képes lennék a lehető legnagyobb mértékben kizárni őt az életemből, elkerülni őt az egyetemen - és azon kívül is (msn, koncert...)?
Technikailag igen. Három óráról van szó ugyanis. Lesz egy szakirányos tárgyunk: előadás + szeminárium. Utóbbinál tudok másik csoportba jelentkezni, előbbire viszont akkor nem jár(hat)nék be. Emellett van egy kötelező tárgy, amiből ugyanazt a témát választottuk, így következő félévben is ugyanoda kellene bejárnunk. De innen is azért át tudnám kérni magamat máshová. Msn-ről csupán törölni kéne őt, egy koncerten pedig sok ember van. Ha nem keresem, nem találom meg. Mégsem biztos, hogy akarom, hogy meg tudom tenni ezt.
Jó, összeszokott csapat vagyunk, nem csak mi ketten, hanem másik 2-3 emberrel is együtt. Megkedveltük egymást, könnyebben tudunk együtt dolgozni, nem kell másokat keresni egy-egy beadandóhoz, nem kell velük összeismerkedni. Ha T-től távol akarok maradni, azzal elveszítek mást is, és ezt nem szeretném. Nehezen ismerkedem, nehezen kedvelek meg másokat és kedveltetem meg magamat, egyszerűen nem szeretnék az utolsó félévemben ezzel szenvedni, amikor már megvannak az embereim. Nem kell egyedül ülni előadáson, lehet valaki(k)nek helyet foglalni, valaki foglal nekem helyet. Lehet beszélgetni panaszkodni és akár nevetni valakivel. És ez számomra fontos.
És kettőnk hozzáállása a dolgokhoz szintén előnyös a másik szemszögéből nézve is. Mert szívesen segítünk egymásnak, küldjük az infókat, anyagokat és együtt összehozunk bármit. Nem barátság (sajnos..), de viszonylag ritka, jó és hasznos csoporttársi kapcsolat ez. Szóval van egy ilyen "szakmai" és társadalmi nézőpontja a dolognak, ami így utolsó éven egyáltalán nem elhanyagolható.
Végül itt az érzelmi hatás. A vonzalom mellett/mögött/fölött ugyanis van más is. Igen, még mindig kedvelem őt mint embert, ezen tényleg nem sok minden tud változtatni. Hálás vagyok neki nagyon sok mindenért, ezt is leírtam már elégszer. Nem akarom megbántani, nem akarom cserbenhagyni (ahogy a többieket sem). Mégis mit mondanék, miért hagyom ott őt (őket)? Az igazat... neki megmondanám az igazat, azzal viszont csak elrontanám eddigi - az ő szemében - jól működő kapcsolatunkat. S a bennem felépített (habár olykor hamis) kép is összeomlana. S hiányozna. Mert örülök neki, amikor bejön órára, örülök neki, amikor írhatok neki msnen, és ő válaszol, és mesél, és tovább beszélget velem. És örülök neki, ha találkozunk egy koncerten.
Persze ez az öröm lehet, hogy hamis, és összekeverem a hiú reménnyel. De mindegy minek hívjuk, mert szükségem van mindkettőre, és szükségem van T-re is. Valahogy.
Ezért is nem tudom, hogy nem okozna-e még nagyobb "megrázkódtatást", ha hirtelen elveszítem mindezt. Tudom, hogy hosszú távon ezt kéne tennem... tudok itt mindent a fejemben.
Mert minden fent felsorolttal szemben itt van, hogy életemben először érzek valaki iránt ennyi mindent, megtennék érte annyi mindent, de mégsem kellek neki. És ezt nem tudom felfogni és elfogadni, pedig értem - itt fent, de 2 szinttel lentebb már nem beszélnek értelmes nyelven.
Az időben bízom egyedül. Ebben az elkövetkező 2 hónapban, amikor nem látom, nem hallom, nem érzem majd őt. Működnie kell, ahogyan a hétvégék is szinte működnek! Szinte, mert vasárnaponként már egészen jól vagyok, úgy érzem túl lehetek rajta, ám hétfőn, amikor találkozunk, elveszik ez az egészséges érzés, és visszatér a régi, ami épp olyan erős, mint egy hete volt. És ezt nem akarom! Szeretném, hogy februárban, mikor újra találkozunk, ne térjen vissza, ne legyen semmi. Lehetséges ez?
Erre keresem most majd a választ 2 hónapig.
Komment