Most úgy érzem kicsit, hogy elég. Lehet hogy én vagyok a szemét, nem tudom. De legalább egy választ kapnék, hogy mi is van. Mert most még az sincs. Volt már 3 találkozó az elkövetett baklövésem óta. Elsőre megkaptam, hogy semmi esély a folytatásra. Második, illetve harmadik alkalommal már jobb volt a kedve is, nem tudtunk egymásra úgy nézni, hogy ne lett volna legalább mosolygás. Egyszerűen imádom...

   Azt mondta hogy nem tudja, hogy folytassuk-e, nem volt olyan nagy hiba.

   De ennek így semmi értelme. Holnap is megyek haza, táskámban az ajándék macival. Nem ezzel lenne a baj, hanem azzal hogy még mindig nem akarom felfogni, nem akarok tovább lépni, hogy ennek már vége van. Ha hetekig nem tud dönteni, ha megmondja a találkozó előtt előre, hogy a véleménye nem változott, akkor nem tudom hogy mi értelme. De azt se mondta hogy ne találkozzunk, hogy ne beszéljünk... hogy NEM. Pedig lehet hogy az lenne a legjobb, kezdem úgy érezni. Mert így se továbblépés sincs, se semmi... csak felesleges és fájdalmas reménykedés, hullámokkal... van mikor fenn...úgy érzem hogy van remény, máskor meg mint most is, hogy holnap megint nagyon fog fájni a valóság.

   Csak erre vágyom, hogy megkapjam az egyértelmű választ. Holnap mindenképpen jön egy újabb bejegyzés és nagyon remélem, hogy végre tényleg meglesz a végső válasz.