Még mindig sírni akarok.
Kellene, mert most is fojtogat, és félek, hogy majd akkor fog kitörni, amikor nem kéne.
Bár nem. Ettől nem félek. Magányomban fogok majd sírni egyszer itt, a számítógép előtt, amikor sikerül magam eléggé lehangolni hozzá... Hogy aztán megkönnyebbüljek, és jó kedvem legyen, és mindenki csak ezt lássa.
Pedig én azt akarom, hogy lássák. Hogy valaki meglásson, és megértse, hogy nincs minden rendben. És akkor nem kell végre mindig mindenki előtt mosolyogni, és vidámnak és könnyednek és gondtalannak tűnni.
De talán látják. Van, aki látja. Vagy érzi. Barátnőkhöz írt segélykérő levelemre annak idején mindenkitől pozitív válasz érkezett. Csak aztán megakadt a folyamat. De azért vannak, és némelyikük talán többet tud rólam, mint amennyit mutatok.
S gimis barátnő is van. Pedig előtte próbálnám titkolni gyengeségemet, mégis azzal jött, hogy találkozzunk gyakrabban. S azt mondta, hogy mindig mikor találkozunk, valahogy szebb vagyok. Nem, nem hiszek neki, de valamiért mondta. Talán ő is látja, vagy érzi.
Pedig tényleg nem tudom, hogy mi a baj. Nincsenek elvileg akkora problémáim. Talán önmagam hajszolom bele magamat ebbe az állapotba? Mert így szép és drámai, s így valóban egyszer majd megmentésre szorulok? Tényleg ezt akarnám? Hülye vagyok?
Egyébként szerencsére nem csak a sírás enyhíthet az ember feszültségen. És nem is csak egy koncert. Egy ilyen bejegyzés is. Mert visszaolvasva majd a verem a fejem az asztalba, hogy hogy lehettem képes ilyen baromságokat írni. És ha erősen verem, talán a fájdalomtól még sírva is fakadok. Ha pedig mindezt egy szeminárium keretein belül teszem, akkor mások is látják és rájönnek, hogy valami baj van. Csakhogy ennek következtében nem koncertre fogok jutni, hanem diliházba.
Jól van. Megint érzem éledezni magamban azt, amivel végül mindent túl tudok élni. Cinikus humor. Életmentő.
Komment