Fáradt vagyok, nagyon fáradt. Rohadt fáradt. Ez tulajdonképpen nem csoda, mivel kb 3-4 órát aludtam az éjjel.
De egyébként is fáradt vagyok. Elfáradtam. Itt belül.
Lassan egy éve van az életemben ez a dolog, lassan egy éve gondolok sokat valakire, lassan egy éve reménykedem valamiben. De most már kezdek belefáradni.
Az eltelt időszak nagy részében apró vélt vagy valós kis semmiségek miatt lelkesedtem vagy éppen összetörtem. Nem tudtam semmit a másik oldalról.
Aztán megtettem életem egyik legbátrabb lépését, és pozitív fogadtatás után azt hittem, hogy végre mégiscsak teljesülhetnek a vágyak, de legalábbis megkapom az esélyt. Talán valamiféle esélyt kaptam is, hiszen megvolt az az egy randi. Legalábbis én annak értelmeztem. És aztán valahogy minden majdnem olyan lett, mint azelőtt. Nem következett felkérés újabb randira, a két közös programot jó szándékkal sem lehet annak értelmezni (koncert hármasban és ebéd óra helyett). Nem lett levelezés, nem lett msnezés, nem lett smsezés. Minden ugyanonnan folytatódott; beszélgetések semleges témákról egyetemi körülmények között, jegyzetek és zenék cseréje. Ennél barátiasabb nem is lehetne a hangulat... sehol a tűz, még egy kis parázs sem, pedig bennem még mindig ég valami.
Én reménykedem továbbra is, de fáradok. Nagyon fáradok. Mert azt hittem, talán most már a másik oldal is megmozdul. De nem érzékelem. Én vagyok csak, aki levelet ír, választ nem is kapok rá. Én vagyok, aki beköszön msnen, én vagyok, aki érdeklődik felőle és szívesen meghallgatja őt, bármiről beszél is. És teszem mindezt úgy, nehogy amolyan nyomulósnak vagy zavarónak tűnjek. De talán még ezt sem jól csinálom. Talán túl barátian teszem? De akkor milyen irányba kéne változni? Talán csábító nőies izék felé? Vagy talán elutasító viselkedésem rázná fel? Nem tudom, és ezen rágni magamat fárasztó.
Mert a fene essen belé! Értékes ember vagyok, sok mindent kaphatna tőlem. De ha nem veszi a fáradtságot, hogy megismerjen, hogy felismerje, hogy vagyok valaki, hogy tegyen valamit, akkor egyszer majd cseszheti. Nem ő az egyetlen férfi a világon, és egyszer még nekem is tovább kell majd lépnem, ha ő nem tesz semmit. Miatta ráztam le egy másik - mellesleg rendes - srácot, miatta nem ismerkedem más ellenkező neművel, sokmindent áldoztam már miatta, és mindezeket nem bánom (egyelőre), mert úgy éreztem, hogy megéri. De örökké nem mehet így.
Fáradok. Nem adtam fel, nem is tehetem, mert nem kaptam egyértelmű elutasítást. De lelkesedésem, reményeim ereje csökken. Ezzel együtt igényeim is. Most már igen szánalmasan csekély vágyam van... ha csak egyszer is az életben ő kattintana rám msnen! Hát van ennél lejjebb? Főleg, hogy most már csak egy randimeghívás az, ami teljesen kihúzhatna a gödörből. Vagy egy egyszerű nem.
Komment