Nos, folytatva az előző bejegyzésemet...
Úgy gondoltam, hogy majd így estére lenyugszom, de lássuk be, hogy ez nem olyan egyszerű, ha az ember hazafelé a buszon ülve, zenét hallgatva (kapott, szép, drámai magyar zenét) üveges szemmel bámul ki az ablakon.
Bolha volt tehát egy elfeledett köszönés hiánya, ami elefánttá változott. De természetesen nem ez az igazi oka újabb virtuális kifakadásomnak, ez csupán egy újabb jéghegy csúcsa.
A probléma továbbra is a bizonytalanság, és az, hogy milyen pici százalék az esélye annak, hogy történjen valami, s én pedig mennyire nagyon képes vagyok reménykedni ebben a piciben.
Ugyanaz-e a helyzet mint előző félévben? Nem teljesen. Most rosszabb, mert jobb. Mert több idő együtt, mert én kicsit már felszabadultabb vagyok, mert érzékelek felőle olyan jeleket, melyek reményre adhatnának okot. Mindez hurrá, csakhát lehet, hogy tévedek.
Megint itt a kérdés, hogy jó-e ez a szenvedős bizonytalanság nekem, meddig van értelme, minek van értelme, mit csináljak, mit ne, stb.
Mondhatom, hogy már max csak 1 év, de addig mi lesz? Addig nem tudok igazán más ellenkező neműeknek esélyt adni (mert nem lenne szerintem fair velük szemben, hiszen egy nagy T van a fejembe égetve). Pedig épp iwiwen írt nekem egy srác, aki mellesleg szintén T, ő tehát T2 vagy inkább kicsi T. A másik probléma pedig, hogy a szülinapomon áprilisban tettem egy olyan könnyelmű kijelentést, hogy a jövő szülinapomig megkapom végre az első csókomat. Márpedig addig nem fogok tudni "szabadulni" T-től (nem mintha akarnék, hiszen hülye álmaimban egyelőre ő az egyetlen megoldás a fogadalmamra).
Szóval jelenleg önmagamat bástyázom körbe vélt vagy valós reménykedéssel, és nem akarok kiszabadulni. Hülye vagyok-e?
Na, most egyelőre elég, nem akarok többet okoskodni, mert még mindig nem látok tisztán, remélem, hogy holnap vagy valamikor majd megcáfolhatom ezt a sok sületlenséget, amit itten összehordtam. Vagy nem. De azért az élet szép.
Komment