Tegnap volt a nagy "Kultúrálódásom napja". :)
Barátnővel látogattunk múzeumot. Egyiptom, fáraók, múmia... utána fotókiállítás. Nem is emlékszem, hogy voltam-e valaha is ilyen nagyobb volumenű fotókiállításon, de mindenképp megérte. Szeretek/szeretnék fotózni, szeretem a fényképeket, így főleg tetszett. Néhány képnél elmosolyodtam, néhányon hamar túlmentem, néhányon elgondolkoztam.
A több téma közül az 'Egyedüllét' képei felé fordultam kiemeltebb figyelemmel, s volt is pár, mely nagyobb hatással volt rám. Végül is mi mást lehetne annyira szépen és érzékenyen megjeleníteni, mint a magányt? Igen, voltak fotók háborúról és halálról, éhezésről és reménytelenségről, de azoktól az ember inkább zavarba jöhet. És voltak képek 'Együttlét' címszó alatt. S ezekből volt a legtöbb. Én pedig megrémültem, hogy talán gyönyörűen fényképezett, vagy gyönyörű környezetben, vagy gyönyörű megvilágításban, vagy akárhogyan is, de gyönyörű hatást elérő képeket fogok majd látni párokról. De szerencsére nem úgy történt, ahogy vártam. Voltak idős párok, gyerekek, ember és állat, ember és környezet... volt minden, amik közül találtam számomra is gyönyörűt.
Egyébként - csendben elismerem - piciny lelkecském is kapott egy kis napfényt, amikor a kiállítás egyik viszonylag fiatal biztonsági őre (nem az az igazi biztonsági őr, nem is úgy nézett ki, hanem olyan, mint a nyanyák, akik a múzeumokban kérik a jegyet, ülnek a sarokban vagy sétálgatnak és rászólnak arra, aki nem szimpatikus nekik. :)) Na szóval odajött hozzám és érdeklődött, hogy tudtam-e a helyes válaszokat a kérdésekre, melyeket a jegy mellé kapott papíron feltettek a kiállítással/ fotókkal/ fotóművészekkel kapcsolatban (lehet nyerni profi fényképezőgépet, ami nekem kell! bár sosem nyerek..). Tehát megkérdezte és segített. Jól van, talán mindenkinek segít, de később is odajött, hogy az utolsóra tudtam-e a választ, és vigyorgott meg beszélt meg minden, hogy igen. Jól van, talán mindenkihez odamegy, talán unatkozik, és inkább próbál mindenkivel beszédbe elegyedni, de had higgyem már azt legalább egy fél napra, hogy talán, esetleg, véletlenül én és a kedves kis nyári, fehér felsőm lehetett az oka az érdeklődésnek! Ha nem, akkor nem, de akkor is! Érthető nem? Amúgy is engem kért meg egy srác, hogy fényképezzem le a múzeum előtt, szóval lehet valami ebben a ruhadarabban (máskor nem szokott ekkora "forgalom" lenni). Persze szomorú is, ha csak emiatt lennék látható. Áhh, biztos megint csak én kombinálok, képzelődöm...
Még nincs vége ám a kul-túrának! Irány az arc plakátkiállítás, ahol az idén arra keresték a választ, hogy hol a boldogság mostanában. Valaki megtalálta, valaki nem. S én egyet találtam, aminél egyetértettem abban, hogy ott van. Mert jelenleg számomra is többnyire csak ott van. Ezen el is gondolkodtam - megint. A képen naplementés Balaton előtt áll középen két kisgyerek, háttal nekünk nézik a gyönyörű látványt. Valamiféle olyan szöveggel, hogy "Aki tudja a választ, az nem érti a kérdést." Szögezzük le, hogy nem szeretem a kisgyerekes képeket, a naplementés dolgot pedig elcsépeltnek vélem. De egyet kell értenem abban, hogy jelenleg számomra (is) az a boldogság, ha látok valami szépet a világban, többnyire a természetben (ezt alátámasztja már több bejegyzésem is), vagy boldogság volt még a letűnt gyerekkorom. Szóval az a baj, hogy részemről csupán itt a világ érintetlen részében van felhőtlen boldogság.
Nos igen, vannak olyan emberek, akik sosem tudnak tökéletesen elégedettek és boldogok lenni. Nem azért mert telhetetlenek, hanem egyszerűen ilyenek. Talán én is ilyen vagyok. S talán nem is akarok változni.
+ Este láttam és hallottam Jonny Cash Hurt című számát, és valahogy megfogott. Nem igazán ismerem őt, arra sem emlékszem, hogy hol hallottam már egyszer ezt a számot, de most olyan szép, szomorú és hatásos zenének tűnt.
Komment