Megvilágosodtam. Vagy nem is! Inkább átértékeltem. Magamat. Értelmetlen önelemzés következik.
Amikor nagy vonalakban elmeséltem a barátnőimnek életem legnagyobb(nak hitt) drámáját a gimis évekből, úgy reagáltak, mint valami apróságra. Ez bosszantott, mivel mindig azt gondoltam, hogy ez a fájdalmas történet (amit egyszer majd tényleg leírok, most nevezzük dolognak) az oka rosszul sikerült és késői szocializációmnak, a közösségekben betöltött szerepemnek, ez tett olyanná, amilyen vagyok (azaz pl kevés önbizalom, több ember között kuka..).
Abban továbbra is biztos vagyok, hogy hatása volt rám, de tegnap megvilágosodtam, hogy a dolog alapvető tulajdonságaimon nem változtathatott, azok megvoltak már előtte is - ezt veszem most végig.
Az óvoda annyira nem lényeges. Nem voltak ott még nagy barátságok, közösségek. De egy lányra emlékszem - az egyetlen, akire emlékszem úgy, hogy utána nem lett belőle osztálytárs általánosban/gimiben. Nem nagyon szerették a többiek, külsőleg sem, viselkedésileg sem volt nyerő. Én mégis sok időt töltöttem vele. De ez még nem bizonyíték.
Általános iskolában pár kisebb után jött a nagy-nagy lánybarátság. Csak ő és én. Kicsik voltunk, mindent nagyban értelmeztünk. Rengeteg levelet küldtünk egymásnak, amikben rajzoltunk mindenfélét, de főleg szíveket. Leírtuk, hogy mennyire szeretjük egymást (azóta sem mondtam, írtam ezt senkinek), nagy volt a szeretet, heves volt az összeveszés, óriási a kibékülés. Aztán komolyodtunk, elég volt, eltávolodtunk, igazából nem emlékszem hogyan. (Gondolom megunta, megunt engem, de lehet, hogy csak a dolog miatt hiszem ezt.) Ezt követően olyan emberekhez kerültem közelebb, akik valamiért úgymond az osztály, a közösség szélére kerültek. A többség nem kedvelte, nem fogadta el, gúnyolta vagy nem tőrödött velük. Vajon miért ők?
1) azért mert úgy éreztem, hogy már csak velük lehet esélyem a barátságra?
2) vagy én is a "társadalom szélére" kerülve egyenrangú felet, (sors)társat láttam bennük?
3) vagy talán meg akartam menteni őket? én akartam lenni az, akivel barátkozhatnak, aki nem hagyja cserben őket?
Azt akartam, hogy megmentsenek, vagy én akartam a megmentő lenni? Erre nem tudom a választ, de tény, hogy nem voltam nagy társasági ember. Inkább egy(-két) személyhez húztam, mint sokhoz. De vajon mert nem kedvelem a sok embert, a tömeget? Vagy talán a tömegben elvesznék, s én valaki akartam lenni? Ki akartam tűnni?
Gimiben a régi nagy barátnő gyorsan továbblépett. Erőtlen próbálkozás egy másik volt osztálytárssal, majd egy új nagybarátság, amiből a fájdalmas dolog lett. Mivel a gimis korszak legnagyobb része erről szólt, nem nagyon tudok objektív következtetéseket levonni, hiszen itt lettem tönkretéve - talán önmagam által is. Összekaparva magamat pedig nem futotta közösségi szintű barátságokra, "csupán" egy jóbarátnőség született egy másik, kis egyedülléttől súlytott lánnyal, ami máig tart D. személyében. S ennek nagyon örülök!
Végül egyetem. Megpróbálni csoporthoz tartozni, de hiába. Helyette egy - az első mellém kerülő - ember kiválasztása (Á), és örök barátság. S aztán a többiek. Egyesével. Mindannyian mások voltunk, nem tartoztunk csoporthoz (mint pl a szőke cicababák, akik egyébként intelligensek, rendesek). És összejött ez az ötös kis közösség, és így mégis sikerült; életemben először tartoztam egy olyan csoporthoz, melyben egyenrangú voltam mindenkivel, melyben mindenki elfogadott. Azt hiszem, sosem voltam olyan boldog, mint mikor ezt végre el is mertem hinni.
De! Szeretek velük programokat csinálni, dühít, elszomorít és hiányoznak, ha nem jön össze, de mégis jó érzés hazajönni a közös 4-5 napos nyarásunkból. És nem csak azért, mert házigazdaként nekem kell ott a legtöbb mindenre figyelni, és így elfáradok. Egyszerűen ennyi emberből nekem ennyi egyszerre elég. Minden nyaralásunk alatt eljutok egy mélypontra (aztán túl is lépek rajta), amikor hiányzik, hogy nem vagyok egyedül. És utána jó a magány. Kell a szabadság, a tér. Bár csak 1-2 napig.
Azt hiszem nem lettem elrontva a gimis évek alatt. Ilyen vagyok és kész. Szeretem néha az egyedüllétet, a szabadságot, nem szeretem a sok embert, és közelebb érzem magamhoz a többi egyedüllévőt, azokat, akik nem tartoznak a nagy csoporthoz, akik különlegesnek, eltérőnek tűnnek. Csak az a kérdés, hogy miért? Mint fentebb írtam, nem tudom. Nem tudom, hogy valójában megfelelni vagy kitűnni akarok-e. És nem tudom azt sem, hogy végülis mi akarok lenni. Megmentett vagy megmentő?
És végül ezt az egészet sikerült a párkapcsolat témába is belevonnom. Ugyanis hogyan működhetne velem egy ilyen, amikor pár nap után hiányolom az egyedüllétet? És egyáltalán, azt sem tudom, hogy milyen szerepet szánnék magamnak. Furcsa, mert azt hittem, arra várok, hogy megmentsenek, mégis úgy érzem, hogy én szeretném T-t megmenteni. Talán úgy menthet meg ő, ha hagyja hogy megmentsem? Vagy fordítva? Megint túlbonyolítottam.
Komment