Szélcsenden túl...

Valami mindig felülír mindent. Ami miatt nincs jogom panaszkodni. Ami miatt értelmét veszti egy ilyen blog. Amikor az ember rájön, hogy saját élete, saját családja, ismerősi köre mennyire jobb másokénál. És nem anyagiakról van szó.

Amikor emberek élnek együtt úgy, hogy utálják egymást. Amikor emberek támadnak a saját házastársukra vagy felnőtt gyermekükre szavakkal, tenyérrel, ököllel, késsel, bútorokkal, vagy akár önkínzással. Amikor emberek tűrnek, s elutasítják a segítséget. Amikor hirtelen emberek őrülnek meg.
S mindez addig nem valós, amíg nem közvetlenül körülötted történik. Egyszer voltam fültanúja verésnek és kiáltásoknak. Hallottam már történetét, amikor a közvetett ismerőst élettársa fenyegette késsel - azóta is együtt vannak jóban-rosszban. S mostanában túl sokat hallom, ahogyan a közeli rokonok között folyik a hasonló történet. Elcseszett család az övék, (egy gyereket is sikerült elcseszniük, így megfosztottak engem egy idősebb fiú unokatestvér meglétének érzésétől). De míg szüleim rosszallóan rázzák a fejüket, hogy a szenvedő fél mi a francért hagyja magát, addig én félve és szomorúan próbálom megfejteni, hogy hogyan történhetnek ilyen dolgok. Igen, "az élet szép, csak te világ vagy beteg, megfertőzte valami az embereket..." - skandálhatom továbbra is becsukott szemekkel az örök érvényű Quimby-sorokat. Innen a biztonságos, naiv környezetből nem is tudok más tenni. De ettől még megzavarja életem folyását, s reménytelen gondolkodásba hajt. Hogy miért támadnak az emberek? Erre nem tudok választ, mivel jómagamat sosem tudnám ilyen szerepkörbe helyezni. De hogy miért nem védekeznek a sértettek? Meglepettség, félelem, gyávaság vagy éppen a szeretet, ami csak úgy nem múlhat el az első ökölcsapáskor. Ezt sem tudhatom biztosan. Nem voltam ilyen helyzetben.

Életemben egyszer kaptam pofont kiskoromban, meg is érdemeltem, nem is mertem többet belerúgni hisztizés közben az ajtóba. Bár ebben az is közrejátszott, hogy elvették a cipőmet, és úgy azért nem csak az ajtónak fájt a móka. :) Ezt követően gimnáziumban történt, hogy barátnőm (aki már akkor sem volt igazán az, s egyébként ő az a személy, aki valószínűleg örökre gyűlölni fog), tehát barátnőm ütötte meg a fejemet. Rácsapott. Talán fájt fizikailag is, de amit akkor éreztem valahol itt belül, az mély nyomot hagyott bennem. S azóta is, ha E. barátnőm erősen oldalba bök vagy gyengén rám üt, esetleg viccesen fojtogat, akkor szintén elfog ez a rossz, kellemetlen érzés. Nagyon nem szeretem én a testi sértés legkisebb formáját sem, de egyre kevésbé is tűröm el. Szóval van valami felületes - ismétlem, nagyon felületes, így összehasonlíthatatlan! - elképzelésem a dologról. És az igazság az, hogy nem is szeretnék többet tudni róla.