Szélcsenden túl...

Megint sóhajtozós világvége-hangulatban vagyok. Még mindig ülök ezen a rohadt hullámvasúton, ami visz fel és le, pedig jó lenne már a végére jutni. Jó lenne kiszállni valahol a közepénél, és gyalog folytatni az utat fel vagy le.

Ezúttal elkeseredett állapotomat D. barátnőmnek köszönhetem, ami a lehető legváratlanabbul ért. Megígérte, hogy eljön velem a koncertre, hogy segítsen a T-vel való kapcsolatom alakításában - ez lenne a legutolsó lehetőség, - s most lemondta. Nem írt konkrét indokot, csak annyit, hogy egy pasival való dolog nem jött össze. Sajnálom őszintén. De nagyon remélem, hogy a vizsgái az igazi ok, mert az előbbit egyszerűen nem tudom elfogadni.

Ő volt idáig, aki a leglelkesebben és legaktívabban támogatott, aki hajlandó lett volna velem úgy eljönni koncertre, hogy nem is ismeri a fellépőt. Ő volt az, akiben bízhattam, amikor a többiekben már nem. Ő volt az, aki majdnem 100%-ra ígérte a mostani koncertet.
És most akkor ennek is lőttek. Mármint annak, hogy merjek számítani rá. A koncertre még mindig megvan az a pár százalék, hogy talán T-vel mehetnék. Ha viszont ő sem megy, akkor a legvégső, legelkeseredettebb lépést fogom megtenni. A vizsgánk után (ami a koncert előtt lesz) elmondom neki valahogy, valamennyire, hogy mi a helyzet. Tudom, hogy ezt D. ellenzi, de a fene essen belé, nincs ott, amikor kéne, úgyhogy ezek után nem mondhatja meg, hogy mi a helyes és mi nem.

Úgy tűnik senki sincs ott velem, amikor kéne, csak magamra számíthatok, így a saját fejem után kell mennem. És az én fejemben található nagy káosz közepette egyre hangosabban jelez a vészharang, hogy cselekedni kell. Gyorsan és radikálisan! Mert különben nem lesz már győzelem!