Szélcsenden túl...

Van itten bennem egy kreatívkodni vágyó valaki, akit a közgáz igencsak szűk keretek közé szorít, ezért igyekszik megragadni minden aprócska lehetőséget. Így volt ez a prezentációnál (még tavaly), melynek sikeréből még idénre is jutott, s így van ez most is, épp akkor, amikor már régen aludnom kéne.

Tudom, hogy E barátnő lehet, hogy elolvassa, de végülis nem számít, legalább tudja, hogy most hajnalban álmosan de lelkesen miről agyaltam. Merthát érinti őt, még inkább a barátját, akit nevezhetünk M-nek (remélem ez a betű még szabad!).

Szóval láthattam ma M lakását, melyben E is igen sok időt tölt mostanság. És most őszintén. Biztos vagyok benne, hogy ebből egyszer egy tényleg kész lakás lesz, de jelenleg azért hiányzik belőle az otthonosság. Oké, ez az én véleményem, és én lány vagyok (aki valószínűleg igényli a barátságos otthon melegét), a lakástulajdonos meg fiú (aki teljesen máshogy gondolkodik). De ebben a bejegyzésben nem is a konkrét véleményalkotás a célom! Hanem az, hogy a lakás rövidke látványa milyen gyorsan elszabadította bennem a fent említett kreatívkodós emberkét. Hamar felvillant a fejemben egy alaprajz, és már el is képzeltem, ahogy lakberendezésre adom a fejem.

A lakás egy régi házban van, magas belmagassággal, kicsi szobákkal plusz egy nagyobbal. Egyszerűen tökéletes! Mert micsoda kihívás, és milyen élvezet egy ilyen lakást megtervezni és berendezni! Hiszen minden kis zug és szobarészlet kihasználásra vár. Nincsenek fölösleges nagy terek, nincs lehetőség pazarlásra, túlzásokra. Praktikusság, egyszerűség, célszerűség, meghintve az otthonosság kötelező jegyeivel. Nem kell hozzá más, csak egy kis ész és jó ötletek. No meg persze a lakástulajdonságok igényeinek, izlésének, s így a szobák funkciójának ismerete, nem beszélve az anyagi lehetőségekről. Dehát úgyis csak elméleti síkon gondolkodom, hiszen nem vagyok lakberendező (csak lelkes olvasója pár ilyen könyvnek, sok újságnak + próbálgathattam már párszor a szárnyaimat).

De mit tehetek, ha azt a szép festményt azonnal lejjebb raknám, hogy ne a magasból fölényesen tekintsen le a lakókra, mint egy festménygaléria kiemelt darabja, hanem a kumuluszok barátságosan együtt élhessenek velük. Mit tehetek, ha nyomban kicserélném a lámpát olyanra, mely erős és meleg fénnyel világítja be az egész szobát - nem csak azt a bizonyos magasság alatti teret. Mit tehetek, ha könnyed ajtókra cserélném a mostaniakat, vagy nyomban lefesteném őket. S könnyű reluxát raknék az ablakokra. És egyszerű összebarkácsolt szekrényke mögé rejteném az olykor ijesztő villanyórát és a vezetékeket. Kidobnám hamar a nagy sötét szekrényeket, sok kis táróló lehetne, ahová könnyebb lenne behajítani akár a szennyest és az üres üvegeket is. Meg úgy egyáltalán sok kis polc és fiók, melyeknek mindnek megvan a maga funkciója. És ez nem németes rendet jelent, hanem praktikusabb és kényelmesebb rendetlenséget.

Micsoda öröm lenne előre megkapott információk és lehetőségek révén megtervezni és átalakítani mindent! Na persze az elméleti ötletek ki tudja hány százaléka valósul meg végül... De annyit tudok, hogy amikor a sötét esetleges konyha helyiségében álltam, megláttam "benne" a világos fából készült, falra szerelt kis, lehajtható asztalt, ahogyan a két oldalán egyszerű széken ül E és M, és reggeli közben kenik vajjal a kiflit. Barátságos fények, otthonos állapot, de ugyanakkor férfias visszafogottság jellemezte a szobát. Ez egy szép kép volt.

De nem célom nekem a javaslatok osztogatása. Ezt az egészet azért írtam le, mert jól esett ilyeneken gondolkodni, jó volt végre valami, ami érdekel, ami megmozgatja az agyamat és fantáziámat, és legfőképpen ami megszabadít a T-féle jó-rossz érzésektől, a sóhajtozásoktól és a kínzó "Nem lesz már győzelem" visszatérő éneklésétől.