Szélcsenden túl...

Gyereknek lenni. Valakiknek a gyermekének lenni. És látni. Látni a szülőket. Látni őket öregedni. Elveszni és elveszíteni...

Nehezen viselem itthon. Nehezen viselem őket. Egyre nehezebben. Mert látom, ahogy hirtelen öregedni kezdtek. Amilyen lassú, amilyen türelmetlen, amilyen körülményes; ahogy elfelejti, ahogy huszadszor is megkérdezi, ahogy nem érti, ahogy már nem az, aki volt. Aki felnevelt, akire felnéztem, aki biztonságot adott, aki tanított, aki segített. A szerepek megváltoznak, felcserélődnek.

És én dühös vagyok rájuk. Tehetetlen, fojtogató, fájdalmas dühöt érzek, amiért ezt teszik. Amiért ez történik velük. És velem. Kiabálnék velük. Ordítanék! És sírnék. Mert nem tudok tenni ellene. És nem lesz jobb. Sosem lesz már olyan, mint volt.

Mégiscsak ők a legfontosabbak az életemben. Mégiscsak őket szeretem a legjobban. És ők szeretnek a legjobban. Ők azok, akikre mindig számíthattam, és mindig is számíthatok. Olyan erővel vagyunk összekötve, amelyet nem lehet szétszakítani. És nem is akartam.

De most egyre jobban akarom. Kétségbeesve menekülnék. Elmenekülnék, és másik köteléket keresnék. Mely megadja azt a biztonságot, amit tőlük már nem ugyanúgy kapok meg. Melyhez ragaszkodok, melyben nem kell csalódnom, melytől nem kell félnem, melynek nem látom a végét. Ahol szeretve vagyok, és szeretve lehetek. És ahonnan nem kell látnom, ami velük történik.

Ám ezt nem könnyű megtenni. Mert az új kötelék már nem lesz ugyanaz. Már sosem fogom megtalálni ugyanazt. És mert nem tudom megtenni velük. Amikor tudom, hogy ők is tisztában vannak az idővel, érzik és tudják. És ha megteszem, ha itthagyom őket, azzal csak felgyorsítom mindezt. Talán összetöröm őket. És ezt hogyan is tehetném meg?