Szélcsenden túl...

Két évvel idősebb nővér, szinte tökéletes, pedig nem is. Egyáltalán nem. Én mégis féltékeny vagyok. Nem jól van ez így.

Persze, mindig ő volt az okosabb, minden bizonyítványa kitűnő, versenyeken elért első helyezetek, tanárok kedvence, a népszerű legokosabb osztálytárs, és "tiszta anyja!". Mivel általánosba és gimibe is egy helyre jártunk, én voltam az okos nővér "talán ő is okos" huga. Velem nem igazán foglalkoztak, de azért elvárták, hogy valamennyire okos legyek.

Amúgy nem akartam én sosem legjobb vagy legelső lenni, jó volt nekem az "egy a legjobbak között" vagy a "középmezőny legjobbja". Általánosban ezt még tökéletesen teljesítettem is, gimiben pedig bizonyos tárgyakat szelektálva. Pl. a matek, az irodalom, vagy akár a rajz területén mindig is élmezőny voltam. Nem első mint ő, de számomra megfelelő.

Nem is akartam olyan lenni mint ő. Tulajdonképpen mindig kerültem az ilyen helyzeteket. Ha ő valamit szeretett, én azt nem (a két legegyszerűbb 'kajás' példa erre: ő a zsemle tetejét szerette, így enyém lett az alja; ő a felső combot, én az alsócombot). Ha valamit jól csinált, abban nem akartam részt venni. Mindig más akartam lenni kicsit, talán mert úgy könnyebb. Talán mert úgy nincs verseny, nincs konfliktus, nincs összehasonlítás, de van sikerélmény. És ez mindig így volt, most is így van.

Kiépítettem A Rendszert: sok dologban ő volt a tökéletes, és én próbáltam olyan helyzeteket találni, ami az enyém lehet, amiben én lehetek a Valaki. Így létrejött valamiféle egyensúly, amivel számomra a kapcsolatunk harmonikusan működött.

[Amúgy sem volt túl rossz a testvéri kapcsolatunk. Ebben biztos nagy a szerepe annak, hogy igen demokratikus keretek között neveltek minket. Ha ő kapott, én is kaptam - és fordítva. Persze én azért piszkáltam őt (finoman vagy durván), de ez normális. Sokat játszottunk is együtt kiskorunkban, jó volt az összhang. Törés akkor történt, mikor ő egyszer csak nem akart többet barbiezni (nem vicces na!). Akkor ott magamra maradtam, és az nagyon nem esett jól. Ő felnőttesen kívánt a továbbiakban viselkedni, így sokkal jobban megsértődött rám, ha piszkáltam, és nem akart már annyira velem foglalkozni. Én meg annál inkább piszkáltam, mert bántott, hogy úgymond hátra lettem hagyva. Dehát mit volt mit tenni, lemondtam róla, és építettem A Rendszert. Ami ezidáig jól is működött.]

Ő nem szeret autót vezetni (nem is vezet), így én szeretek (vezetek is). Bár mindketten inkább reálosok vagyunk, ám az ő felülmúlhatatlan matematikai készségeit én rajztudással, kreativitással... kompenzáltam. S egyebek mellett végül; ő bizony rendelkezett súlyfelesleggel, s így örömmel konstatáltam, hogy legalább külsőleg talán én vagyok a jobb. (Bár mellben azt hiszem igencsak el vagyok nyomva a családon belül.) És a "jószándékú" nagyszülők is hangoztatták, hogy kicsit sok felesleg van rajta, míg én max annyit kaptam, hogy sovány vagyok (amúgy egyáltalán nem). És talán azt is elhitettem magammal, hogy szebb arcom van. Talán szánalmas vagy gonosz dolog volt ez az egész, de nekem ez jelentette az egészséges önbizalmat - legalább itthon.

De most megváltoztak a dolgok. Ő sikeresebb mint valaha. Talált magának egy célt, egy elfoglaltságot - egy sportot, amiben boldog, ahol még több barátra talált, aminek hatására rengeteget fogyott. És számomra itt omlik össze ez a bizonyos Rendszer.
Mikor én nem találom a helyem a világban, nem találok semmi célt, semmi elfoglaltságot, ami boldoggá tenne és további barátokat hozna, ő éppen akkor tolja a képembe saját sikerét és önmagam kudarcát - akaratlanul és rossz szándék nélkül persze. De mégis oly fájdalmas, és tehetetlen elkeseredettségemben nem tudok másra haragudni, csak rá. Nemhogy elér mindent, amit én nem, hanem immár egyetlen mentsváramat készül lerombolni. Az utóbbi hónapokban túl sokszor hallottam, hogy milyen jól néz ki, hogy mennyire lefogyott... Úgy érzem, már nincs amiben én legyek a jobb. Igazságtalan vagyok, tudom.
Ráadásul az utóbbi években ő keresi az én társaságomat, szeretetemet, én pedig elutasítóan viselkedem vele. Talán a korábbi sérelmek, talán a Rendszer, talán csak mert így kényelmes. És most még inkább elutasítom. Igazságtalanság ez, de idegesít a jelenléte, idegesít a lelkesedése, idegesít a sikere, idegesít a ragaszkodása, idegesít a naivitása, idegesít minden, amit megtestesít. És idegesít, hogy így érzem, hiszen közben mégis csak szeretem.

Újabb kapaszkodónak számít most számomra a társkeresés. Neki sem volt még kapcsolata, ebben azért előrébb járok, és szeretném is ilyen téren mindenben megelőzni. Persze nem ez az elsődleges célja a keresésnek.
És néhány tulajdonságáról (önzés és szűklátókörűség) még nem is beszéltem, pedig legalább az elégtételt jelent, hogy ezekben nem egyezem vele. Bár néhány írásom nem biztos, hogy ezt támasztja alá. :)