Szélcsenden túl...

Ültem a váróban, szemben a műtővel, ahova az egynapos sebészet alkalmi pácienseit viszik. S azt kellett volna éreznem, hogy szerencsés vagyok. Hogy ezúttal nem kell egy műtét alanyának lennem, hiszen csupán egyszerű nőgyógyászati vizsgálatra várakozom, amire rendesen felkészültem. Mégis ideges voltam a hosszú várakozástól, és attól, hogy mi lesz. Pedig most tudhattam.


[2006. augusztus]
A műtétem előtt sokáig várakoztam az aznapra kapott igen színvonalas 2ágyas szobában. Aztán hirtelen jöttek, hogy menjünk, pisilni sem volt időm. Szemüveg nélkül kellett lesétálnom a műtőhelységbe, kedves "kísérőlegény" oldalán, és én csak elmosódott arcokat láttam. Úgy éreztem figyelnek az alkalmi várakozó betegek, talán még sajnálnak is, de mindenképpen megnéznek. Ettől kellemetlen és büszke érzések kavarogtak bennem. Különleges voltam.
Aztán már bent a kis sötét előtérben kék 'kiszacskókat' húztunk a fejemre és a lábfejemre, 'nagyzacskót' magamra, majd felfeküdtem a műtőágyra/asztalra. És bár homályosan, de láttam a gyönyörű panorámás kilátást a budaörsi hegyekre: oly közel és oly távol voltak a zöld erdők és színes háztetők a szürke kékségből nézve.
Én hanyattfekve, - idegen, elmosott arcú, de vélhetőleg kedves emberek körülöttem. Ők készülődnek egy sokadik feladatra, én vegyes érzelmekkel várom az első műtétemet. Félek tőle talán, mert nem tudom mi lesz. Kíváncsi vagyok, mert nem tudom mi lesz. Különlegesnek érzem magamat, mert valami olyan lesz, ami még nem volt. És pisilni kell.

Jön a sebészem is, nem látom őt, csak hallom. El van takarva a szájuk olyan szokásos kék anyaggal. (Ez steril szoba lenne? Mindenki steril? Vajon jómagam is?) Beszélgetnek hétköznapi dolgokról, néha hozzám is szólnak, bár ez gyakran fel sem tűnik. Hisz én kívülálló vagyok, vagy épp maga a probléma, ami miatt ezen a nyári napon mindannyian szépen kiöltöztünk és összegyűltünk. Jobban mondva a probléma bennem van, személyem talán még hátráltatja is a munkát. Azért készségesen válaszolok a kérdésekre, vagy talán inkább kurtán, egykedvűen, pedig dehogy van nekem rossz kedvem, szeretnék én megnyugtatni mindenkit, hogy miattam nem kell aggódni, nem fogom én akadályozni a munkájukat. Közben csipesz kerül az ujjamra, textildarab az arcomra. Oldalra kell fordítanom a fejemet, alig látok ki, de az anyag nem vastag, átszűrődik a fény, látom a fejem fölött az árnyékokat. Pedig nem akarnám.
Mondják, hogy most injekciót kapok, ami érzésteleníteni fog helyileg, de attól még érezni fogom, hogy az arcomban matatnak. Igazán remek, nem tudom mit gondoljak a dologról, amúgy sincs beleszólásom. Mindenesetre a szuri semmiségnek tűnik, talán ha az lenne a főszám, akkor feljebbértékelném, ám most annyit (sem) ér, mint a The Rolling Stones előzenekara.
Az érzéstelenítés beindult, a fejem fölött továbbra is szokásos csevegés, közben kezek és szike árnyékát látom. Nagyon is közel az arcomhoz. Félnem kéne tán, de lefoglal a tudat, hogy pisilni kell. Vágják az arcomat, pedig nem látom, nem is fáj, mégis érzek... Valamit. Valahol a nyakamon. Mint amolyan meleg lehelet... olyan a vérem.

Nyitva a szemem, s tudom, hogy az arcom is. Érzem az emberi kezet, mely az arcomnak támaszkodva végzi munkáját idebent. Érzem a nyomást. Próbálom elképzelni milyen lehet, mit láthatnak, mit csinálnak. Lehet, hogy nem kéne. Nagyot nyelek, aztán újra, s nem azért mert elképzeltem a látványt, hanem csak megszokásból és kötelezettségből. Hiszen itt most rosszul kéne lennem, így van ez minden filmben és sorozatban. Képzelt hányinger kezd lappangani bennem, nagy nyelésekkel küszködöm, próbálok másra gondolni, és várom, hogy mikor kezd csipogni a vérnyomás/pulzus/szívverés-mérő berendezés. De az nem akar megszólalni, én sem ájulok el, hiába kérdeznek rá, hogy jól vagyok-e, az egyedüli válaszom 'Igen'. Mert aki épp elájulni készül, az biztosan nem amiatt aggódik, hogy pisilnie kell. Szinte haragudhatnék, hogy ilyen alantas emberi szükséglet vonja el a figyelmemet életem egyik nagy drámája elől. Pedig talán épp ez ment meg.

Vájkálnak az arcomban, egyre mélyebben érzem a kaparászást, s hallom őket. Most már egy orvostudományi kiállítás vitrines szekrénye vagyok, bennem az ismeretlen ékességgel. Nézik, mi lehet ez a kis kemény gumó, ami belőlem nőtt, belőlem táplálkozik, s oly mélyen ragaszkodik hozzám. Ők nem tudják, nem tudhatják. Csak én tudom.
Én együtt élek vele; ismerem a méretét, a helyét, a mozgását, a formáját, a szokásait. Tudom, hogy nem kedveli, ha rátámaszkodom, tudom, hogy a hidegtől összehúzódik, tudom, hogy hogyan növekedik. Csak azt nem tudom, hogy miért jött - a semmiből, hirtelen, - mik a szándékai, mi a célja. És valóban mélyebben van itt velem/bennem, mint azt gondolnánk. Bőr, hús, izmok és csont. A fölém magasodó tudományos eszmecseréből ezeket a szinteket szűrtem le, melyeken a rejtélyes képződmény végigvezette a doktorokat. S most hallom (érzem?), ahogyan csiszolják a csontomat. Egészen közel. Próbálom elképzelni, hogy mekkora és mennyire nyitott lyuk tátong az arcomon. De csak a nyomást érzem, és finom port, mely az imént még a csontom volt. Tudom, csak megtisztítanak.

Még mindig pisilnem kell. De már nem érdekel. Kibírom. Nem számít.

Kiszedték. Nem tudják mi az. Hány (mili?)grammot szabadítottak ki belőlem? Kérdezik, minden rendben van-e. Megkezdődik az összevarrás.
Kiszedték. Tudom, hogy az is én voltam. Hány mázsától szabadultam meg? Valahol boldog vagyok. Kevésbé küszködöm a hányingerrel, kevésbé mély levegőket veszek, és kevésbé nyelek nagyokat. Azt felelem jól vagyok, bár érzem a húzódást, ahogyan foltozzák a lyukat az arcomon. Mélyen. Aztán egyre távolabb. Látom az ollót, s tudom, hogy vágni fog, és összeszorítom a fogaimat. Pedig a cérnát vágja, mégis mindig megfeszülök, mikor meghallom.

S végül készen vagyok. Dícsérik a sebészt. Ennél szebbre egy plasztikai sebész sem varrhatta volna - mondják. Ezt én is remélem. Bekennek valamivel, beragasztanak valamivel, s azt is beragasztják valamivel. Felülhetek. Ülök a műtőasztalon, lábamat lógatom, az emberek sürögnek-forognak. Vajon látják, hogy még itt vagyok? Vagy csak én nem látom, hogy látnak? Homályos arcok néha felém fordulnak, mondanak talán valamit? Nem látom. Bizonytalan vagyok. Jön a sebészem, mesél, magyaráz, bólogatok, valamit hallok is, de végig az lüktet a fejemben, hogy "Köszönöm". A végére ér mondandójának, és én kimondhatom.
Megyünk a kísérőlegényemmel, szokatlanul friss vagyok. Mondja, hogy ugye nem volt olyan vészes. Én őszinte lelkesedéssel válaszolok, hogy valóban nem. Bár zsibog és húzódik az arcom, de ott van még benne az érzéstelenítő is. Mosolyogva üdvözölöm aggódó anyukámat visszaérve a szobába. És ráeszmélek, hogy nekem egykor pisilni kellett. A mosdóba irányítom lépteimet. Hatalmas megkönnyebbülés. Most már mindennek vége, minden rendben lesz. Kezet mosok.

S valaki visszanéz rám a tükörből. Nagy fehér géz takarja a fél arcát, nyakán vér szárad. Nekem talán vége, de neki minden csak most kezdődik el.


A nőgyógyászati vizsgálaton minden rendben folyt. Előtte elküldtek pisilni.