Szélcsenden túl...

 Most kérem szépen BÚsÉsKedvcsináló bejegyzések következnek, csak hogy stílusos legyek. És ez itten a búsabbik fajta.

Merthogy szilveszter van. Én meg itten vagyok magányomban a gépem előtt és jobb híján bejegyzéseket írogatok.
Alapvetően kedvelem az ünnepeket, szeretem a szilvesztert, az újévet is; a karácsony is idén egész tűrhetőre sikeredett. Na de azt azért már senki nem hinné el nekem, hogy most éppen fergeteges hangulatban bulizok vagy ünnepelek. Pedig meg kell mondjam, hogy jelenleg ez a legjobb szórakozás, amit tehetek. Mármint az, hogy írok. A másik szobában szüleim szórakoznak őskori paródiákon, önökkértéken vagy gyenge filmeken. Idén még az HBO karácsonyi meglepetésfilmje is valami bárgyú magyar vígjáték lesz, pedig ez volt az utolsó reménység. Nővérem a barátnőivel ünnepel a nyaralónkban, barátnőim külön-külön pasikkal vagy más társasággal.

És ez jól is van így. Nem számítottam én rá, hogy kimozdulok ma itthonról, tudtam, hogy idén a vállalati pénzüggyel zárom az évet. Nem bánom annyira, mert lusta vagyok kimozdulni, nem szeretem a hideget, a sok embert, a zajt, a pezsgőt, s nem árt ha egy kicsit van lehetőségem tanulni, mert a héten vizsgázom. Tehát mindezzel semmi baj: kicsi, nyugodt, szánalmas élet ez, de működik. Amennyiben van valami, ami erőt ad. S ez lett volna a másnapi Varázszene.
Csakhogy a jegyek szépen elfogytak az elsejei Quimby-koncerte. Pedig akármennyire is jellemzőek rám a fenti kifogások, s akármennyire is utálom a koncerteken a tömeget, a lökdösődést, meg hogy nem is lehet rendesen látni/hallani a zenét, már éppen sikerült beleélnem magam. Igen, jól esne a zenekart élőben újra meghallgatni, főleg mert ez más stílusú koncert lesz. De nem csak erről van szó. "Na milyen volt a Szilveszter?" - jönnek majd a kérdések. "Semmilyen. Itthon voltam szüleimmel, tanultam." - s ez lesz a válasz, így 21 évesen. Pedig mennyivel jobb érzéssel mondanám azt, hogy "igen, most itthon maradtam tanulni a hülye vizsga miatt, de másnap jót buliztam egy fergeteges koncerten. úgyhogy megérte!". Nem arról van szó, hogy mit mondok másoknak, hanem arról, hogy milyenek a saját érzéseim a saját szilveszteremről.
Úgy tűnik minden csak rólam szól. Hehe. Én, aki mindig igyekszik figyelembe venni másokat, igazából egy egoista lúzer vagyok? Azért remélem ez nem így van, bár az önértékelési zavartól szenvedő, ünnepi depressziós lúzer sem jobb. :) A lúzer amúgy sem szép szó, a lujzi sokkal barátságosabb. (már amíg a kedves Lujza névvel rendelkező személyek nem kezdenek demonstrálni...)

Na de erről van szó tulajdonképpen. Bármennyire kívánom is jelenleg, hogy az egész boldogan ünneplő rokoni és ismeretségi köröm inkább a megvadult Lujzák népes csoportja elől meneküljön, és hogy a kedves Quimby-zenekar a tiszteletemre lemondja az összes koncertjét addig, míg egyre be nem jutok én is, valamint bármennyire is sötétnek látom most a legcsillogóbb tűzijátékot, mégis itt van nekem ez a keserédes irónia, melyet egyetlen szemét vizsga, hűtlen barátnő vagy kínzó betegség sem tud kiölni belőlem.
 
Bármennyire is fájdalmas és kifejezéstelen arccal nézek a vidám dolgokra, ott lapul belül ez a pesszimista páncélba öltözött örök és optimista remény, s mindig meggyújtja a kis elemlámpáját, amikor ránkszakad az ég, hogy kacajával kihúzzon a magányos gondolatok súlya alól.


Én ezzel a szürreális összetett érzéssel búcsúzom az évtől, hogy körülbelül 1 óra múlva sokkal vidámabb bejegyzéssel üdvözölhessem. Hát legyen BÚÉK, akármit is jelent!