A tegnapi természetesen túlzó bejegyzésem után ez inkább tényekre, adatokra épít. Laboreredmény adatira és egészségügyi tényekre. S ettől talán még rosszabb is az előzőnél, mert míg az költőien túlzó, ez valóságos. De azért igyekszem könnyed maradni.

Pajzsmirigy-alulműködés ugye. Örök életre gyógyszer-szedés, bonyolultabb teherbeesés (amit ráadásul még egyéb dolgok is nehezítenek majd, és ebben még nincs is benne az a tény, hogy egyelőre egyetlen lehetséges férfiú sincs a közelben. még szerencse, hogy igen messze még egy gyerek gondolata is). Szóval az ember azt gondolja, hogy ennél rosszabb ne legyen, és akkor még elégedett is lehet az életével. Én magam is így próbáltam felfogni.

Aztán most, fél év után, teljesen irreálisan megugrott az a drága tsh-érték (1,7-ről 5,6-ra), amit eddig oly szépen sikerült a pirinyó, félbevágott kis tablettákkal a rendes határok között tartani. Emellett valami szabad T-k (most nem az a T!) is hibát jeleznek a rendszerben. És egyszerűen nem értem, hogy hogyan és miért.
Vagy ez így megy? Én nem tehetek róla, nem befolyásolhatom, egyszerűen az idő haladtával szépen tovább csökken majd a pajzsmirigyhormonjaim termelése, míg végül teljesen leáll a folyamat, és már csak a gyógyszerben bevitt adag lát majd el ezzel a nem is tudom mire való hormonnal? Ijesztő azért.
Ennél is ijesztőbb, hogy alulműködés esetén elvileg hízni szokás. Én meg értetlenül bámulom a mérlegen az alig 49 kilómat. Jó, persze, a stressz... de ha nem lenne ez a pajzsmirigy-dolog, akkor már elfogytam volna, vagy mi? Bár barátnők szerint nem látszik (persze ők meg kényelmes kis párkapcsolataikban inkább híznak, így akár a féltékenység is beszélhet belőlük, hihi), de végülis picike ember vagyok, csak szüleim mondogatják, hogy nem nézek ki túl jól (bezzeg nővérem fogyását meg dícsérik), és alig várom már nagymamámat, hogy szörnyűlködve megjegyezze, hogy jaj de sovány vagyok. Pedig nem. Éshát amúgy sem önszántamból van ez így.
Egyéb mellékhatásokról nem igazán tudok, de a délig alvásaimat, valamint a német szavakra koncentrálás nehézségeit ráfoghatom erre.

Szóval ismét irány a háziorvos, és bizony van egy rossz sejtésem, hogy ő majd továbbküld az endokrinológus-bácsihoz, ahová viszont kb fél év a várakozási idő. Addig mi lesz? Gyógyszeradag-növelés és havonta vérvétel? Már csak az hiányzik!

És ezek csak a pajzsmirigyhormonok. Mi is van a többivel? Jelenleg depresszív komorság, az összes ember messziről történő elkerülésének vágya, a velük való kommunikáció nullára redukálása. Aztán pár nap múlva ez megszűnik, és a fene tudja mire vetemednek majd a hormonjaim. Ezek a kis szemetek igen hatékonyan képesek felhívni a figyelmet a férfihiányra, hogy visszafogottan fejezzem ki magamat. Egyetlen szerencsém, hogy a pajzsmirigyes társaik mostani hiányukkal sikeresen le tudják csökkenteni ezt a hmm.. vágyat.

Hát mit is mondhatnék, szépen eldiskuráltam az ilyen kis magánügyeimről. :D De mégiscsak jobb egy önhibán kívüli betegségen keseregni, valamint megfogyatkozó illetve pajzán hormonokról mesélni, mint arról a rengeteg dologról írni, melyek kitartóan nyomják a lelkemet. De azért fogok azokról is, mert írni kell. A túlélés eszköze.