Felkeltem, elkészültem, beutaztam, gépiesen, ahogy eddig is minden vizsga előtt, nem igazán izgultam, miért is tettem volna. Megírtam úgy-ahogy, nem túl jóra, nem túl szakmaira, de írtam eleget. Nem is igazán érdekelt. Aztán lejárt az idő, beadtam, kimentem, hazajöttem.
Korán keltem, hogy legyen időm hajat mosni, és hogy kinézzek valahogy. Piros póló – mert ugye az jól áll és erős, figyelemfelkeltő színű; leheletvékony fehérarany nyaklánc – legalább kicsit kiemelni női mivoltomat rövid hajam ellensúlyozásaként; és szolid vadcseresznye-szerecsendió illatú testpermet, bár ezt úgyis csak én érzem. Időben elindultam, nehogy lekéssem a buszt, s hogy így legyen időm vizsga előtt még egy kicsit, T-vel. Aztán túl korán beértem, így gondoltam inkább leadom az indexem, T ráér, tehát a másik épület felé indultam. És persze ott botlottam belé. Így nemhogy tükörben sem láthattam a szélfújta fejemet, de még az indexet sem adtam le végül, hanem rögtön mentünk együtt a vizsgára. Bár végül sikerült egymás mellett ülnünk, szerencsére még így is elég messze volt tőlem ahhoz, hogy jelenléte ne zavarjon a vizsgaírás során. Azért egyszer megkínáltam a csokimból, mert korgott a gyomra, egyszer pedig ránéztem és gondoltam, "remélem, neki jól fog sikerülni". Aztán együtt jöttünk ki, mentünk, keveset beszéltünk, semmi különös. S végig, amíg vele voltam, eszembe sem jutott az eltervezett kis, vizsgára/jó eredményre bátorító érintés. Végül csak álltunk és elköszöntünk, utolsó időhúzó mentsvárként felhoztam a szombati koncerteket, hogy ugye megy, mert ki is kell ám kapcsolódni. Ő jó pihenést kívánt, és balra el. Én jobbra. Haza.
Itthon leültem hát ebédelni, közben beraktam a következő CSI epizódot. Túrógombóc... mennyire szeretem, egyik kedvenc kajám, tökéletes, épp megfelelően édes. És ettem és néztem a laptopról a részt. De valami nem stimmelt, ez a szorongás a gyomromban... És közben járt az agyam. Arról, hogy mi lesz ezután. Mi lesz a vizsga után, az egyetem után, T után. A túrógombóc még mindig édes volt, a film is haladt tovább, én viszont elsírtam magam.
Nem jött több falat a gombócból, leállt a film, elcsedesedett a papagáj. Csak én sírtam tehetetlenül, minden érthető ok nélkül. Pedig oly sok okot adtak rá az előbbi gondolatok.
A jövő. A jövőm. Félelem. Tehetetlen félelem a bizonytalan jövőtől. Ezúttal a tehetetlenség és a bizonytalanság tört meg. És vélhetőleg rengeteg feszültségnek kellett kitörnie. Ahhoz képest alig-alig sírtam.
Letudtam a vizsgát, talán meg is lesz. Örülnöm kéne, meg kéne könnyebbülnöm, fel kéne szabadulnom, boldognak kéne lennem. De nem. Mert mi lesz ezután? Mi lesz az államvizsga utolsó része, a védés után? Mi lesz velem? Bizonytalan állapot.
Ami eddig volt, annek pedig vége lesz, vége van. A biztonságos közegnek, a gyermekkornak.
És itt van még a tehetetlenség, hogy most már végleg elveszítem T-t. Nem értem, hiszen sosem volt az enyém, sosem tudtam vele mit kezdeni, sosem ismertem meg igazán, mégis félelelmetes az érzés, hogy sosem látom majd többé. Még egy jegybeíratás, és tényleg annyi. Megértem és elfogadom, hogy így kell lennie, de a gyomromban ez a szorongás, ez róla is szól.
És a feszültség. Vizsgákon, nagy vizsgákon vagyok túl, ha nem is sikeresen, de sokmind van az utóbbi hetek, hónapok után a hátam mögött. S bírtam, csináltam végig, bele se gondoltam, hogy mi történik velem. És most, hogy vége van, ki kellett törnie. Ezért is sírtam.
Komment