Azt mondják, az utolsó év laza. Hát nem laza.
Szakdolgozat. Alig több, mint 1 hónapom van rá, s a 18. oldalnál tartok. Szóval hiányzik még legalább 42 oldal, meg 2-3 fókuszcsoportos kutatás. Bizony, jövő héten reményeim szerint összeszedem az embereket, akikre számíthatok, és kb. 1 órán keresztül én vezényelek. Hogy miről beszéljenek, hogy mire válaszoljanak, hogy mit nézzenek és mit hallgassanak. S addig még össze kell szednem zenéket és reklámokat és zenés reklámokat. Nem csak keresni, hanem szerkeszteni is kell őket. Szeretem az ilyet csinálni, viszont nagyon sok időbe telik, amim most nincs, és ezúttal nem is egyszerű hobbiról van szó. Ez fontos munka, a tanáromnak is be kell mutatnom, és a kutatást is befolyásolja. De azért szeretem csinálni, szeretek alkotni, létrehozni valamit. Valamit, ami talán egy érték, ami talán egy műalkotás is lehetne, és ami talán hatással van másokra. És persze azért is szeretek ilyet csinálni, mert vágyom az elismerésre.
De vissza a valóságba! A szakdoga mellett és után sem áll meg az élet. Beadandók, negyedéves zh-k vicsorognak rám. Ráadásul a németet még mindig nem kezdtem el. Pedig addig nem kapok ám diplomát...
És aztán mindjárt itt a vizsgaidőszak, majd az államvizsga marketingből, na meg egy komplex vizsga programozásból. Egyikhez "nagyobb" esélyeket fűzök, mint a másikhoz.
De még ezzel sincs vége. A legkorábbi határidőm még a szakdoga előttre esik. A szülinapom. És hát lássuk be, nem sikerült teljesítenem a fogadalmamat. Persze könnyelműen és bizakodva tettem, hiszem akkor már bele voltam esve T-be (jó kis germanizmus), viszont még nem ismertem az ő véleményét, csupán reménykeltő jeleket véltem felfedezni a cselekedeteiben.
Na igen, jelek. A nők azokat figyelik, és képesek minden semmiséget jelként felfogni. Én is így vagyok vele, belemagyarázom, hogy ezt ezért, azt azért...
Szóval nem lesz már csók a szülinapomig, nem is lehetne kitől. Egyrészt mert szépen lejelentkeztem a terskeresős honlapról, másrészt mert nincs is senki, akinek hagynám. Azaz egy van, de hát ugye tudjuk, hogy ő nem. Így kell hát lemondanom a nagy fogadalmamról. A remény él, az mindig él, csak olyan halovány, hogy ha nem tudnám, hogy ott van, észre sem venném.
De azért maradok továbbra is bizakodó és optimista, mert különben nehezebb az élet, már pedig én igenis megérdemlek már végre valami kis boldogságot. Mert kell, mert olyan nincs, hogy nincs, és mert a lent után csak fent lehet, és én már egyszer elértem az alját, és most felfelé kapaszkodom, és még a nap is kisütött az elmúlt napokba, és éreztem a melegét az arcomon. Igenis van remény, és ha most kicsit eklektikusan írok is, az sem baj, mert jön a tavasz, az újjászületés, és jövök én. Reszkess világ! :DDD
Komment