Az ember ír egy válaszlevelet a barátnőinek, amiben kicsit kibukott, kicsit angyal, amiben kicsi rosszat ír, s kicsi jót is, ami inkább a blogra való levél lenne, de miután ült fölötte egy darabig - nagy levegőt véve - elküldi.
Aztán megbánja, hogy elküldte, és megijed, hogy megbánthat vele valakit, hogy konfliktusba keveredik, hogy vitatkoznia kell, hogy elveszíthet valakit. Hogy elindít valami lavinát, de legalábbis egy veszedelmes nyulat ugraszt ki a bokorból. Mivel ő maga a béke híve.
De aztán átolvassa a levelet és egyszerűen nem tudna változtatni rajta, mert csak kimondott dolgokat, amik a szívét nyomják és a gondolataiban vannak, és őszintén mondta ezeket, s ez úgy igaz, ahogy van, s így úgy érzi, hogy mégsem lehet belőle akkora baj.
De aztán mégis tudja, hogy nagy baj lehet belőle, mert olyan levelet írt, amiben kimondott dolgokat, amik a szívét nyomják és a gondolataiban vannak, és őszintén mondta ezeket. Márpedig az őszinteséggel nagyon kell vigyázni. Szép dolog elméletben, de a gyakorlatba alaposan bele tud piszkítani.
S most csak vár, várakozik, hogy mikor érkezik az első reakció a levelére, miközben azt reméli, hogy nem is érkezik, hogy meg sem kapták, hogy el sem olvassák, vagy nem tulajdonítanak neki jelentőséget, de közben tudja, hogy mégis, és várja a reakciót, kíváncsi rá, és nem szereti a bizonytalanságot.
Most már úgyis mindegy, csak legyen jó vége. Vagy legalább őszinte vége.
Komment