Hehe, tudom, jó kis cím ez, de rá lehet jönni, remélem.
De először is fel vagyok háborodva és ugrálok örömömben, hogy december 20-án Quimby koncert a Petőfi Csarnokban. Mi az, hogy csak olyan soká, és ez az egyetlen térben hozzám közeli alkalom? :( De hurrá, hogy lesz, és nagy koncert lesz! :)
Amúgy pedig ma vége az első hetemnek az egyetemen. Mondhatnám, hogy szuper, mert jön a hétvége, de én nem szeretem a hétvégét. Már nem. Kialudni magamat jó lesz - kell is, nézhetek filmet a gépemen (bár a House legújabb része nem keltett bennem akkora izgalmat, hogy "jaj azonnal meg akarom nézni!"), tanulhatok németet (ami meg azért mégsem szórakozás), szóval inkább jönne már a hétfő! Nehezen fogom kibírni. Pedig hogy örültem még az előzetes tárgyfelvétel idején, hogy kb 3 és fél napot töltök csak az egyetemen! Változnak az idők... Rossz egyedül itthon üldögélni, családot elviselni (még ha épp nem is csinálnak semmi bosszantót).
Jó volt viszont találkozni azokkal az emberekkel, akik fontosak nekem, akiket szeretek vagy épp kedvelek.
Ezt konkrétan fel is fedeztem magamon, amikor tegnap a délutáni órára váratlanul betoppant Á barátnő, pedig nem számítottam rá. Ott volt és mesélt és beszélgettünk, és engem mindez akkora erővel és életörömmel töltött fel, hogy csodálkoztam is magamon, hiszen alapvetően fáradt voltam már. Együtt mentünk egy darabig hazafelé, s mondtam is neki, hogy hiányzott, közben meg azt éreztem, hogy szívesen megölelném. (Márpedig, hogy én valakit meg akarjak ölelni, ahhoz nyomós ok kell.) De lehet, hogy azért ez a nagy érzelmi felindultság, mert amellett, hogy régen és ritkán találkoztunk, tudom, hogy a jövőbeli kilátások elkeserítőbbek. Esküvő... s aztán szép lassan majd minden megváltozik. Még jobban el fogom veszíteni, pedig ez csak az élet rendje. Önző vagyok.
De barátnők szempontjából hasonló öröm volt E-vel úszni menni, beülni a Pizza Hutba, pedig vele azért találkoztam többször - mint a "régi szép időkben". G-nek továbbra is az újdonság erejével örülök. H pedig... nos, vele találkoztam a legrégebben, természetesen rengeteget mesélt a vele történtekről, s valahogy... nem tudom. Inkább G-nek mesélt. Rólam nem kérdezett semmit. Majd meglátjuk.
A lányok mellett pedig örültem másoknak is, annak is, akiről nem írok ám semmit...
Jól esett ez a 3 és fél nap. Kellett. Hiányzott. És most még 13 hétig lesz részem benne. Valamilyen formában. Csak mégis ott bújkál valami vészjósló az egész mögött. Hogy vége lesz ennek is. 13 hét és még kb ugyanannyi, és aztán vége lesz, teljesen. Négy éve találtam embereket, akikbe kapaszkodhatok ebben a kavargó életben, és most majd el kell engednem a kezüket, és keresni másokat. Tényleg így megy ez?
Az élet szakaszokból áll, és kevés dolgot tudunk átvinni az egyikből a másikba. A család az egyik ilyen, remélem még sokáig az is marad, habár igazi ereje már megkopott.
Vajon a barátok is ilyenek? D, gimis barátnő itt van még, ritkán, de azért stabilan. Az egyetemi barátok is hasonlóvá változnak majd? 3-4 havonta egy találkozó ötösben? Vagy csak négyesben/hármasban/kettesben, és évente egy ötösben?
Ezért hozhatom fel megint azt, hogy talán kell(ene) valaki még. Aki nem család és nem barát, aki család és barát és több. Aki nem kötődik szakaszokhoz, csak hozzám.
De nem akarom így befejezni, mert a kezdeti lelkes és vidám hangvételem már megint olyan lehangolóvá vált. Pedig jó volt a hetem, kicsit boldog is voltam bizonyos pillanatokban vagy azokra visszagondolva, sikerült egy újabb adag reményt is bepakolni a táskámba, úgyhogy mégiscsak valami kifacsart módon szép az élet. Ezt a rövid három napot meg majd igyekszem hasznosan és tartalmasat eltölteni, nehogy megint ilyen hülyeségeken kezdjek el gondolkodni.
Komment