Egy hetem maradt az egyetem előtt, és azt hiszem, továbbra is örülök az új tanévnek. Addig viszont még van mit elintéznem. Tehát ez egy olyan tök átlagos, "mi történt ma velem" (semmi) típusú bejegyzés lesz.

Először is nem sikerült még mindig átállnom a "korán kelek, korán fekszem" rendszerre. De hétfőtől igyekszem keményen venni a dolgot. Csakhát nekem délután kezdődik az élet, és az esték, éjszakák a legjobbak minden szempontból (blogírás, sorozatnézés, olvasás...). Na de akkor is meg kell próbálnom!
Ezen kívül menni kell vásárolni (fujj-fujj-fujj-fujj!) és fodrászhoz is (ilyenkor mindig kicsit sajnálom, merthát azt mondják, hogy egy lánynak legyen hosszú haja... de nem leszek öcsi sem, és a rövidebb legalább áll is valahogy a fejemen, meg aztán jön az úszás, hajszárítás, szóval szerencsére meg tudom győzni magamat).
Továbbá tanulom a németet, elég jól haladok, bár nem biztos, hogy hatékonyan, mivel csak egyszerű feladatokat oldogatok. Hogy lesz ebből felsőfokú nyelvvizsga??
Ezeken kívül nincs is mit csinálnom az utolsó hetemen. Talán írok egy-két cédét, nézek valami filmet, sorit, eszem, alszom, orvost látogatok, és bicajoznék is, csak egyelőre nem merek a bokám miatt. Mindig - ismétlem, mindig! - valami bekavar, amikor elkezdenék mozogni, sportolni, tenni valamit az egészségemért.

A tanév első hetéről is gondolkodtam már.
Viszontlátni és többet találkozni a barátnőkkel jó lesz, megmutathatom nekik az elkészült meglepetést (zenés videó rólunk).
Nagy reményekkel beülni az első órákra, hogy ezúttal kivételesen majd figyelni fogok, tanulni is fogok, érdekelni is fog az anyag, aztán előadás közepén elővenni a metró-újságot, közös órán szóba elegyedni a barátnőkkel, rajzolgatni, álmodozni, majd pontosan úgy kijönni az órákról, ahogyan azt négy évig tettem. Azonban ez az év már nem ugyanaz lesz. Ez az utolsó a legszebb éveimből szakdolgozattal, diplomával. De most olyan pozitív hangulatban vagyok, hogy már a jövőt, a munkavállalast sem bizonytalan szörnyűségnek, hanem bizonytalan érdekességnek tekintem.
Nem feledkeztem ám meg arról a valakiről sem, akiről korábban azt írtam, hogy továbblépek. Nos, ha ez a fejemben még nem is sikerült, a hozzáállásom változott. Fogok vele találkozni kb hetente háromszor, és ez nem probléma. Merthogy most már nem akarom komolyan venni a dolgot. Egy csoportban fogunk dolgozni? Egymás mellett is fogunk ülni? Hát és akkor mi van? Van ez így sok emberrel. Talán még mindig tetszik? És? Ha pl egy színész tetszik, miatta sem szenvedek, mert tök fölösleges. Az élet megy a maga útján, én ezen nem kívánok hosszasan elmélkedni, úgyis lesz, ami lesz. Csak lazán! :)

A szociális és társadalmi életem jövőjét pedig első körben annyiban szeretném megalapozni, hogy - ahogy azt még anno újévi fogadalmamban kifejtettem - igyekszem majd mosolyogni és kihúzni magamat. Előbbi már csak azért is előnyös, mert alapjáraton szerintem elég mogorvának tűnök; amikor meg azt hiszem, hogy finoman mosolygok, olyankor tűnik alapállásúnak az arckifejezésem; ráadásul nem vagyok az a mindig vidáman vigyorgó ember sem. Az egyenes gerinc pedig azt hiszem magáért beszél, csak olyan lusta embereknek, mint én, szintén nehéz a hosszú távú kivitelezés.
Aztán majd meglátom, hogy mi lesz, jöhet akár egy újabb társkeresős próba, vagy az október elejei esküvő - ahová meghívtak -  "after party-ján" kacsint rám a szerencse, vagy egyszerűen jól vagyok én így is.