Ez is csak egy szokásos mélypont - mondhatnám...
Holnapután kezdődik a szokásos családi nyaralás a szokásos családi nyaralóban szokásos 2-3 hetes időszakra. Természetesen messze a fővárostól, messze a kommunikáció legegyszerűbb formájától (internet mármint), messze a lányoktól, akik az egyetlen megmentők e blog mellett.
Az a baj, hogy nem tudom, hogyan fogom kibírni a családdal ennyi ideig. Hiszen már egy nap is elég velük, hogy felidegesítsenek mindenféle, bármiféle aprósággal. Idegesít az, amit mondanak, ahogy mondják, a kajálásuk, rágásuk, nyelésük hangja... Idegesít a szülők öregedése, az értetlenkedésük, felfogóképességük, hogy semmit sem hisznek el... Idegesít nővérem tökéletessége, lelkesedése, elvakultsága a hobbija iránt... Tudom, hogy az én hibám, de nem tudok változtatni a hozzáállásomon, az érzéseimen, az idegeim kínos feszülésén.
Ezt fokozza az aggodalom. Apukám: vállalat + nagypapám állapota. Az orvos szerint nem fog már lábra állni, nem is szabad erőltetni, s vélhetőleg tüdőrákja van. Nem jó kilátások. Anyukám: vérkép alapján valamilyen májprobléma. Én meg csak aggódhatok. Azt hiszem, hogy számomra a két legborzalmasabb dolog a világon a tehetetlenség és a bizonytalanság. (Ezeket követi csak az igazságtalanság, amit szintén nehezen viselek.)
A saját problémáimról már alig merek írni. Szemét pajzsmirigygondok miatt magas koleszterinszint (gondolom anélkül sem lenne épp alacsony); kénytelen leszek csökkenteni a finom ételek számát, mennyiségét, pedig az evés még örömöt is okozna. Az egyéb, jövőre nézve borús kilátásokról ne is beszéljünk.
Szóval a fentebbiek miatt félek én a következő hetektől. Mert legszívesebben elmenekülnék a családtól, a gondoktól, csak nincs hová. Vagy felejtenék, csak nincs hogyan. Barátnők esetleg, de ők is alig, s most még távolabb lesznek tőlem.
Ezért akarnék hát valakit magam mellé? A megmentendő megmentőt? De ez is csak egy fájdalmas dolog: olyan szépet álmodtam az éjjel, valósághű volt és egyszerű, ettől olyan szép. Megérinteni annak a valakinek a kezét álmomban, hogyan tud ekkora boldogságot okozni? Felébredve keserűen tapasztaltam, hogy az agyam még nem tudott továbblépni. Pedig kéne.
Most kéne sorolnom a pozitív dolgokat. Mint a barátnők (akikkel nehéz találkozni), mint a zene (ami csak növeli a kínlódást)... és ennyi? Valahogy nem tudok mást felsorolni. Nem találok semmit, amibe lehetne még kapaszkodni. Nincs még valaki, még valami, egy hobbi, egy akármi. Sehol se talállak téged életem...
voltam Keleten
jártam Nyugaton
déli legelőn
északi ugaron
sorstalan utakon
fejvesztve kutatom őt
nem tudom hol lakom.
Talán nem ártana erőteljesebben Quimbyt hallgatnom, hogy visszakapjam az iróniát, a gúnyt, a cinizmust. Ezek mindig segítenek. :)
Persze biztos megint csak túlzásba viszem a panaszkodást... amúgy is, ennél már nincs lejjebb. Irány fel!
Komment