Két napig nem tudtam miről írni. Most meg így hirtelen annyi dolog van a fejemben, hogy reménytelenség lenne mindet leírni. Mert ha az egyikbe belekezdek, el fogom felejteni a többit. Ja és persze a témák 90%-a egyáltalán nem túl felemelő, így viszont talán jobb is megfeledkezni róluk. Struccpolitika, de általában sikeresen alkalmazom és beválik. Ami nem látszik az nincs. Elvileg. De tartok tőle, hogy attól még ott marad mélyen az agyamban és észrevétlenül zavar (mondhatnám stresszel).
No de! Holnap este remélhetőleg majd valami vidám vagy legalábbis könnyedebb témát vethetek majd papírra képernyőre a nem-randimról. Bár ebben sem vagyok biztos, hiszen rólam (és egy olyan ragaszkodós srácról) lesz szó benne, ami szintén nem ígér sok biztatót.
Most viszont azért leírok egy-két dolgot azokból a gondolatokból, mert mégiscsak jó kiírni az ilyeneket. Próbálom a könnyűvel kezdeni, hátha addig elillan a nehéz téma. :)
1. Most fedeztem fel, hogy mióta "csak" baráti a kapcsolat B-vel (a régi gyerek, akivel eleve barátságról volt szó, de ő nem így gondolta, ami miatt lett kapcsolatmegszakadás, aztán újra kapcsolatfelvétel, kapcsolattisztázás és baráti kapcsolatápolás levelezés illetve egy találkozás formájában - hehe, mennyi kapcsolat...:)), azóta sokkal de sokkal később kapok csak tőle válaszlevelet. Nem azt mondom, hogy zavar vagy hiányzik, viszont bosszant. Milyen dolog ez? Legutóbb jól elbeszélgettünk, hasonló problémákról is. Én végre jól (felszabadultan) éreztem magamat vele így tisztázott baráti állapotunkban. Talán ő nem? Ehh, szóval barátnak nem kellek!? De meg tudom érteni, szegény akivel lánnyal eddig próbálkozott, mindből csak barátság lett. Talán túl sok van már belőlük (belőlünk), hihi.
2. Az egyetem hülye. Be kéne fizetnem nekik 2000 forintot későn leadott index miatt, de a TO és az informatikás iroda egymásra mutogat, hogy ezt a másik intézi. Csekken nem fogadják el, csak egy idióta új rendszerben tudnám átutalni, de nem tudom. Hát én eddig járkáltam utánuk, hogy had fizessek már, de ha nekik nem kell, nekem az is jó. Ő bajuk! :)
3. Miért idegesítenek a családtagok? Főleg nővérem. Nem csinál semmi rosszat, mégis elég ha meghallom komolyan beszélni kedvenc hobbijáról, vagy mond valami sarkított véleményt, amit nyilvánvalóan (szerintem) valakitől hallott, vagy csak hallom őt enni, vagy nehezen férek el mellette (mivel biza ottan elöl elég termetes idomokkal látta őt el a sors - ej hogy mondjam ezt máshogy?). De tudom a választ. Féltékeny vagyok sikerére a hobbija szempontjából (hisz ő bezzeg megtalálta, hogy mi érdekli és még fogyott is rendesen, ettől a kettőtől már felrobbanok), szűklátókörű és naiv kissé, idegesít, ha hallom a kajamajszolást, és ismételten féltékeny vagyok. De tényleg? Miért kell ez? Nem akarom!! Nem akarok ilyen megkeseredett záptojás lenni! :-S
Persze a szülők is idegesítenek. Jó lenne nem itthon lenni, jó lenne valahol máshol, valaki mással lenni! Olyan vagyok mint egy tinédzser... ez gáz.
4. És amúgy is gondok vannak itthon. Jaj de ez már nagyon sok lenne. Nem írom le. Csak címszavakban. Hátha azok alapján máskor írnék még róluk. Szóval van itt minden: nagyszülő jobb állapota (ez kivételesen jó), nyugdíjasotthon, egyik szülő májproblémára utaló nem szép lelete, mindkét szülőre nehezedő óriási nyomás/stressz a cég jövője miatt, inkasszó, összeomlás stb.
Az utolsó szónál félek, hogy nem csak vállalatra, de a szülőkre is igaz lehet. Anyukámat eleve megviseli, apukám nem beszél nekünk erről... Egyszer említettem, hogy nem kell ám nyaralni menni, ha ilyen pénzügyi gondok vannak, kérdeztem, hogy hogyan befolyásolja ez az életünket. A válaszok olyanok voltak, hogy nem függ ez össze az életünkkel, van külön pénz, blablabla. Marhaság! Hiszen 1) a vállalkozásaikból élnek/élünk, s ha az egyik összeomlik, az húzza magával a többit is. 2) Apukám vállalkozó, igazi vállalkozó, akinek az az élete - azzal kel, azzal fekszik. Elmúlt 50 éves, és amennyi teher a vállát nyomta/nyomja mostanában, bele sem merek gondolni, hogy mi lenne, ha megtörténne a teljes csőd. Vagyis bele akarok gondolni. Azt akarom, hogy igazi vállakozóhoz méltóan tanuljon az esetből és újból nekikezdjen. És nem muszájból, nem reménytelenül, nem elkeseredve, hanem új lendülettel, ötletekkel, lelkesedéssel!
De én csak félek, és közben némán, kifejezéstelen arccal reagálok mindenre, leporolom az érzelmeket, és objektív optimistának mutatom magamat. Védekezés ez, struccpolitika. Emellett viszont jó lenne valaki, valaki menedék. Azt is tudom, hogy ki. Vagy nem. De talán a zenéje, a metál. Death metál. Az a hörögve ordítós szép zenei részekkel. De azon meg csak mosolyogni tudok. Talán éppen az kell.
Komment