Ma megvolt a kórházi látogatás. Nem csalódtam magamban. Pontosan ugyanolyan passzív és szerencsétlen voltam, ahogyan gondoltam. Csak álltam.

Apukám úgy viselkedett mint egy beteg kisgyermekkel. Gyengéd és gondoskodó volt az apjával, és ettől nekem elszorult a szívem. Félek, hogy vajon ő meddig bírja a terheket, s hogyan tudja levezetni a feszültséget.
Nővérem persze maga volt az empátia, leült nagypapám mellé, fogta a kezét, mosolygott rá teljes szeretettel. És én átkozom ezt a helyzetet; hogy ő meg tudja tenni, hogy ő a gondoskodó jóság, én pedig a hasznavehetetlen senki.

Csak álltam ott, nézelődtem a szobában, majd figyelmemet próbáltam nagyszülőmre összpontosítani, aggódó, érdeklődő és nem is tudom... talán optimista arcot formázni. Aztán amikor rám nézett, rámosolyogtam. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Talán örült, hogy látott minket, ezért talán annak is örül, ha mosolyogni lát.
Bár én a helyében nem gondolnék arra, hogy milyen jó, hogy láthatom az unokákat, leszarnám, hogy milyen bárgyún vigyorognak. Magammal törődnék; vagy rettegnék, hogy mi lesz, vagy próbálnám minden erőmet összeszedni. Minden ember ilyen önző, vagy csak mivel nem vagyok szülő, azért gondolkodom (még) így?
Mindemellett mondandóm sem volt, rossz hallása miatt nem is lett volna értelme. Megfogni, megsimogatni a kezét pedig olyan idegen számomra. Előtte sem tettem ilyet - szemben nővéremmel, - tehát most sem tudtam megtenni. Nem is állok hozzá olyan közel, habár a nagyszülők rangsorában messze az első helyre értékelném. Mást viszont nem is tehettem. Így csak álltam. De mi van, ha nagypapámat frusztrálja, hogy ott állok, miközben őt etetik, vizeletmintát vesznek... Kicsit feleslegesnek, kicsit útban éreztem magamat. Nem tudok neki adni semmit. Minek vagyok hát ott? Érte, hogy tudja, hogy szeretik, hogy van kikért felépülnie? Vagy apukámért, akinek könnyebb úgy végigcsinálnia, hogy ott vagyunk vele? Dehát ő sem ér velem semmit...
És tényleg nem tudom, hogyan viselkedhetnék egy kórházba kerülő, rossz állapotban lévő, idős emberrel. Könnyeden, mintha semmi baj sem lenne? Az már szinte hazugság, és a betegek sem hülyék, tudják, hogy kórházban vannak... Vagy aggódva ám reménykedve kell hozzáállni a helyzethez? Gondolom.. Az csupán a probléma, hogy az én arcom, hangsúlyom, agyam által összegyúrt mondataim igencsak gyenge teljesítményre képesek az érzelmek kifejezése terén.

Nos, úgy néz ki, hogy fogunk még párszor menni a kórházba látogatóba, amit remélek is (hiszen van kihez), ám tartok is tőle (hisz akkor nem javulhat annyira az állapota, amellett pedig saját viselkedésemen nem tudok változtatni). Mennem kell, ezt tudom, de nem akarok. Érzéketlen vagyok vagy mi? Vagy elég, ha csak állok?