Panasz, szánalom, irigység... minden ami kell egy újabb jó bejegyzéshez. Hahaha! = a legcinikusabb kacaj ever.

Tegnap akartam megírni, de aztán mégsem, úgyhogy lehet, hogy kicsit nehezen zökkenek vissza a megfelelő (értsd lehangolt, panaszkodós, szánalmas... :)) hangulatba. De azért csak lássuk, miből élünk!

Először is nyár van. És ez már nem is olyan jó. Van több, mint két hónapom, és ebből a nagy része teljes semmittevést jelent. Nagyon jól emlékszem, hogy tavaly is ugyanerről nyöszörögtem, hogy mennyire fölöslegesen töltöm az időt, nem csinálok semmit az életemmel. Micsoda meglepetés; újra itt tartok! Barátnők elutaznak, dolgoznak, tanulnak; a testvér életét a hobbija tölti ki. Egy, csak egy leány van talpon e világban... hiába ő a király legkisebb leánya, mégsem ő az az okos, szorgos, furfangos, aki végül elnyeri méltó jutalmát. Ez itten egy lusta fajta bármiféle elképzelések nélkül, aki imádja sajnáltatni magát.

A másik "panasz, szánalom, irigység" forrás ennél sokkal komolyabb(nak tűnik). A barátnők háromnegyede eljegyzésekről értekezik, míg én még mindig az első csókomat várom. Merthát szülinapomon elhatároztam, hogy már pedig a következő szülinapig meg fog történni! Csak bizony még mindig fogalmam sincsen, hogy hogyan, mikor, kivel. Úgyhogy ha az én angyalkám, akit már korábban meghatároztam, olvassa ezt a bejegyzésemet, remélem, hogy ismét előveszi segítő képességét, mert egyre nagyobb szükségem lenne rá.
Most persze jövök a megnyugtató szöveggel, hogy "de hiszen eddig nem is hiányzott, nem volt rá alkalom, megfelelő jelentkező, amúgy is későn érő típus vagyok", azonban lassan kezd elkeseríteni a helyzet. Oké, alapvetően nem a csók hiányzik, az csupán egy szimbolikus megjelenítése annak az egésznek, amivel együtt jár. Gondolom érthető vagyok. Szóval most már eléggé szükségem lenne nekem is valami ilyenre. És igen, tudom, hogy ehhez nekem kell tennem valamit, meg is van a lehetőség, a terv, a megoldás. De az valahogy mégis nehéz.

Tehát a megoldás minden problémára természetesen a társkereső lenne, hiszen ismerkedem emberekkel, elfoglalom magamat, megadom az esélyt még akár a csókra is. És mégsem tudom rászánni magamat, legalábbis addig nem, amíg itt tanyázik a fejemben valaki, akinek nem kéne. Mert 1) tudom és érzem, hogy jelent valamit, hiszen gyakran eszembe jut, 2) meg kéne adnom az esélyt neki is, hátha én is jelenthetnék neki valamit, és végül 3) ez így nem lenne jó azzal szemben, aki véletlenül talán komolyan elkezdene érdeklődni irántam, hiszen talán nem tudnék igazán rá koncentrálni, amíg itt ez a másik. Pedig talán ez jelenthetné a boldog felejtés kezdetét... Csak az a baj, hogy én egyelőre nem akarok felejteni. Csak panaszkodok és reménykedem a fene tudja miben, és közben rohan az idő.

"Most nálad az idő
S mint patak felett a pára
Szállnál szerte széjjel
Ha egy szellő kapna vállra"

Quimby: Csillagbölcsi