Először is optimista (naiv?) észrevétel: talán azért nem szólt semmit a nyári találkozásunk lehetőségéről, mert biztosra veszi, hogy átmegyek a vizsgámon (3. haha, de amúgy még fogadtunk is - kézfogással, szóval most aztán igazi fizikai kontaktus is létrejött közöttünk, ej de szuper:))). Tehát siker esetén megkapja a jegyzeteimet, ami természetesen találkozással jár együtt. Viszont (mindig van viszont!) az a gyanúm, hogy annál a találkozásnál sem lenne több, mint beszélgetés (65% ő, 35% én beszél), aztán "kellemes nyarat!". Puff neki!
Másodszor: komolyan nem értem magamat. Minek itt ezen szenvedni, amikor úgy látszik nem illünk össze, ráadásul ő megelégszik azzal, hogy beszél és rólam meg alig kérdez. Hát ebből mégis milyen jó dolog sülhetne ki? Viszont (ez most a jó fajta!) nem akarok feleségül menni hozzá, és nem mi nem illünk össze, hanem azok a nézet- és életvitelbeli gondolatok, melyek minket irányítanak. Ráadásul az én ilyen gondolataim többnyire kompatibilisek másokéval (az embert kell látni! az embert!,) habár az övét nem tudhatom. De sajnos ez még mindig kevés érv. Az egyetlen nyomósabb, igazi érv, hogy úgy érzem, hogy akarok valamit, és hogy lehetne valami. Bár ez sem elég erős.
Harmadszor. Mivel az előző írás óta fürödtem, így komoly rituális keretek között bizony megmostam az arcomat. De sajnos ezzel együtt nem járt semmiféle megvilágosodás, döntés... na csak úgy leírtam ezt is. :)
További problémám, hogy nemsokára hajnali 1 óra, én pedig 6-kor kelek, hogy 8-tól 12-ig üljek egy halom feladat előtt, amiket meg kellene oldani. Ez kb úgy fog nálam kinézni, hogy végignézem a feladatokat, jót röhögök azon, hogy egyiket sem tudom, aztán elkezdem valahogy megoldogatni azt, amelyik erre alkalmas, aztán megeszem a szendvicsemet, aztán iszom vizet, aztán próbálok értelmes szavakat írni a számológépembe abból a néhány betűből, ami benne van, aztán megeszem a csokimat, aztán iszom vizet, aztán rajzolgatni kezdek a papírlapok szélére, aztán pedig ha lesz hozzá pofám (nem lesz), felállok és kimegyek.
Kint megvárom a többieket, röhögve leszek szarul, végighallgatom, hogy szerintük nem volt nehéz (vagyis átmennek), ettől még szarabbul leszek, amitől még szarabbul leszek, hiszen örülnöm kéne nekik. Ezután elmegyek vásárolni, ahol megint nem kapok semmit, ettől pedig még-még szarabbul leszek. Fájni fog a lábam, fáradt leszek szellemileg is, fizikailag is, lelkileg is, aminek hatására
De az lesz a legrosszabb, hogy rádöbbenek, hogy mennyire elpazaroltam az időmet, amit tanulással kellett volna töltenem. Ráadásul nem is érdekel(t) ez a egész, nem érdekel, hogy nem megyek át, hogy nyáron tanulnom kell, hogy fel kell vennem a tárgyat újra... Szégyellni fogom magamat, amitől ismét csak még szarabbul leszek. És így fog ez menni egész nyáron.
Ihaj, micsoda vidám sztori lett ez itten! Öröm lesz visszaolvasni!
Komment