T-t kérdeztem, hogy megy-e a koncertre (amire én úgy várok és mennék), mire azt válaszolta, hogy "addig még sok víz befagy a jeges Dunán". Nem tudom, hogy miért így válaszolt, talán csak egy szófordulat a részéről, de innen eszembe jutott saját vélhető viselkedésem.
Nem vagyok jégből. Azért ezt nem árt tisztázni. De elgondolkodtató, hogy talán mégis annak látszódom.
Tudom kb, hogy a barátok illetve a család szemében milyen vagyok (megjegyzem, különböző), azt is el tudom képzelni, hogy teljesen ismeretlenként milyennek látnak (általában nem is látnak, mert nem vagyok feltűnő jelenség, bár nem is szeretnék az lenni). De vajon milyennek lát az, aki ugyan ismer, de nem eléggé? Aki előtt még nem mertem felfedni magamat, aki mellett még zavarban vagyok.
Ilyen természetesen T. is. De vele még nehezebb, mert jobban zavarban vagyok, és mert szeretnék neki "megfelelni". Nem akarom hogy butának, tudatlannak tűnjek a szemében, viszont nála okosabbnak sem szeretnék látszódni, mert azt ugye nem szeretik a férfiak (hehe). És végül szeretném, ha látná, hogy valamiben azért én is tehetséges vagyok. No meg szeretnék barátságos, közvetlen, érdekes és szép is lenni. És 1 milliárd forintot is szeretnék! :DDD
De komolyan. Nehéz ez, hiszen saját elvárásaimat sem teljesítem. Hiába szeretném kimutatni, hogy kedvelem őt, amikor lehet, hogy valójában e bejegyzés címe jellemez. Látszólag. Mert azt hiszem közömbösen, udvariasan viselkedem, tartva a tisztes távolságot. Figyelni szoktam a testbeszédre, és bizony mikor ülök, a táskám mindig előttem van, a karjaim is, ha nem is mindig összefonva. Persze őt is figyelem, - jó ez a női perifériás látás; anélkül nézhetem, hogy észrevenné. Bezzeg a férfiak megszívták a csőlátásukkal. :) Bár nekik elég az, úgysem akarnak elveszni a részletekben. Ej, kemény vagyok ma velük? :) Hát biza erről csak egyikük tehet. :) No de a lényeg, hogy ő is általában a karjait maga előtt tartja. De tegnap jót mosolyogtam magamban, amikor órán egymás mellett ülve T. felvette pontosan az én testhelyzetemet. Nem tartott sokáig, talán épp jómagam bontottam meg elsőként ezt a csodálatos összhangot, hehe! Viszont állítólag a másik testbeszédének átvétele azt fejezi ki, hogy érdeklődöm iránta. Volt már olyan is, hogy én "utánoztam" őt, olykor direkt épp a fenti okból. Ezek után az ő mozdulatát vehetem jelzés értékűnek? :)
Na szóval, még mindig az a kérdés, hogy lógnak-e mesterségesen rögzített jégcsapok a fejemről. R. ismertetőnevű - korábban említett - srác mondta, hogy nehéz látni rajtam bármit is, és visszafogott vagyok. Ez tény. Talán kimért is. Dehát miért is mutatnám meg magamat olyanoknak, akiket nem ismerek eléggé, és akik engem sem ismernek? Ellentmondásos ez persze, hiszen így sosem lesz megismerés a dologból. Ám ezek után miért nem mutatom meg önmagamat olyannak, akit szeretnék megismerni és akiről szeretném, hogy megismerjen? Mitől félek? Az elutasítástól? Hogy nem tetszene, amit lát? Ettől igazán nem kéne, mivel jelenleg egy bizonytalan, össze-vissza beszélő, távolságtartó kicsiny lánykának tűnök. Akit meg megismerne, az egy bizonytalan, össze-vissza beszélő, szerető kicsiny lányka. Ez a "szerető" cseppet bénácska, de a "hűséges" nem lett volna megfelelő a távolságtartó ellentéteként, a "ragaszkodó" pedig negatív hangzást is hordozhat magában. Azt meg mégsem írhattam, hogy hálás szobanövény (kaktusz), pedig még mindig az a legtalálóbb. :)
(ez egy tegnap/ma hajnali bejegyzés, ami nethiány miatt most lett feltöltve)
Komment