Szélcsenden túl...

Megint egy hosszú hétvége. Hosszú, mert tényleg az, és hosszú, mert mostanában mindet annak érzem. Nem szeretem a hétvégéket már annyira. Pedig ez az utolsó normális hétvége a vizsgaidőszak előtt. Tudom, hogy vissza fogom még sírni.

Az egyik fülem még mindig kicsit be van dugulva, a másik néha fáj. Nem lesz ez így jó. Dehát rendbe kell jönniük. Az orvos belenézett, ha lett volna valami komolyabb baj, csak mondta volna. No persze ki bízik az orvosokban... Pl. én egyre kevésbé. De elég rosszul érzem így magam, hogy zavarnak a zajok, hogy nem hallom teljes tisztaságában a zenét. Pedig zene nélkül mit érek én?

T-ügyekben szokásos állapot. Bár tulajdonképpen meglep, hogy amikor írtam két barátnőmnek is e-mailt, hogy panaszkodjak illetve tanácsot kérjek, mindketten azt írták vissza, hogy mennyire örültek, hogy írtam nekik, hogy megosztom velük ezt a dolgot. És én meg azt hittem, hogy ilyenekkel nem kéne zaklatni őket. Szóval jó érzés a támogatásuk és lelkesedésük.
Egyébként pedig megint álmodtam, de ezúttal nem igazán emlékszem rá, csak arra, hogy nagyon hasonlított a helyzet egy korábbi T-álomhoz, és jó volt. Rég volt már ilyen.
Most meg olyan szentimentális képecske szögelte be magát az agyamba, hogy együtt sétálgatok vele a Margitszigeten és fényképezgetünk. Az ő gépével! Nem tudom, hogy miért fontos ez, de valamiért az. Amúgy volt már hasonló kép a fejemben régebben, de akkoriban arc nem párosult az illetőhöz. Még test sem nagyon. De most mindkettő ott van, velem.
Na szóval reménytelen eset vagyok, és félek a vizsgaidőszaktól, és félek a nyártól. És nem a vizsgáktól, és nem a láblógatástól. Hanem a hiánytól. A hiányától.
(van ám egy PUF-szám, aminek az a címe, hogy "Félek":)