Szélcsenden túl...

Kezdek megint kicsit világosabban látni magammal kapcsolatban. Ezúttal a pasikhoz fűződő viszonyulásomról.

Azt már régebb óta felismertem, hogy amikor megismerek egy ellenkező neműt, és akár csak pár szót is beszélek vele, máris az jár a fejemben, hogy milyen lenne, ha esetleg tetszenék neki, és álmodozva elmélkedem különböző lehetőségeken, hogy hogyan történhetne valami. Na persze ezek annnyira fikcionális gondolatok, hogy azok a valóságban nem történhetnek meg. És nem is az a célom. Hanem csak elképzelni, ahogyan valaki meglátja bennem, azt amit elrejtek, s átélni a szerelmet, a boldogságot...
Kezdem elhinni, hogy valóban minden nő arra vár, hogy egy férfi megmentse. Én legalábbis mostanság így érzek. Hát elég szánalmas, mivel zsebretett kézzel hiába várom, hogy valaki kinyújtsa felém a kezét, és megfogja az enyémet.
Tehát bár jelenleg felfüggesztettem az "igazi"(?) célirányos keresését, mégis valahol itt mélyen szeretném, hogy megtörténjen. Pedig józan eszem szerint először hozzam rendbe magamat, aztán ráérek ezen a téren tevékenykedni, nehogy csak valami terápiás céllal történjen a kapcsolatfelvétel.
De visszatérve a megmentésre: Talán azért is ilyen erős bennem ez a vágy, mert az a bizonyos három középiskolás év után (pedig már milyen régen volt!) valahogy vagyok annyira elcseszett, hogy szükségem van az emberek sajnálatára. Furcsa ez, de megfigyeltem magamon, hogy nagyon is igénylem az elismerést, megerősítést, szeretetet vagy valamilyen pozitív érzelmet az emberektől, s amikor többet nem kaphatok, olyankor a sajnálatuk az, amiben végül kapaszkodom. Mert az is jobb mint a semmi. Ezért is vagyok igen hálás fajta, aki a kevés törődést is nagyra értékeli.

Ezt az utolsó mondatot olvasva, azt hiszem éppen olyan vagyok mint egy jobb fajta cserepes virág. Vagy mondjuk egy kaktusz. Közhelyesen szólva, tüskéket növesztettem, hogy védekezzem mindenféle sérülésektől, közben pedig a pár csepp vizet, amit néha kapok, hálásan megköszönöm, hiszen többre nincs is szükségem.
(Hmm, épp most pusztul ki egy kaktuszom, mely feláldozta magát a rajta növekedő kicsinyeiért; arra persze nem gondolt, hogy őutána értelemszerűen a kis éhenkórászok is elszáradnak.)
Na talán a kaktusz példa nem is volt olyan jó, hiszen hiába elég nekem már a kevés is, igazából többre vágyom. Csak túl tüskés vagyok ahhoz, hogy ezt hagyhassam kibontakozni. Tüskés, s ezúttal nem csak kívül, hanem belül is. A belsőket kaptam, melynek következtében külsőket növesztettem. ...E mondat révén igazából most a további gondolatmenetem komikus vagy tragikus jellege között vergődöm. De talán inkább jobb lesz ezt lezárni. Főleg mert megint elkanyarodtam az eredeti témámtól. Azaz a férfiakkal kapcsolatos attitűdömtől.

Pedig másban is élesedik a képem róluk. Méghozzá, hogy milyennek képzelem a tökéleteset. Ezzel a gondolattal pedig igen veszélyes játszadozni, hiszen teljesen világos és természetes, hogy tökéletes nincs, így jobb nem álmodozni róla, mert az ember csak pofára eshet. Míg ha nem gondol erre, sokkal nagyobb az esély a kellemes meglepetésekre. Ezért is jó pesszimistának lenni. Talán furcsa megfogalmazás, de mondjuk pesszimista az, aki örülni szeretne a dolgoknak. (hiszem már csak jobb jöhet - de ezt most had ne kelljen megmagyaráznom!) Optimista pedig az lehet, aki bárhányszor is esik pofára, mindig boldogan néz a következő elébe.*
De azért a tökéletest mégis ki kell fejtenem. És ezúttal maradjunk a felszínes külsőségeknél. Igazából szerintem nincsenek nagy igényeim, amikor azt mondom, hogy az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján a hosszabb hajú, nem sovány, az angol fiatalok öltözködési stílusát idéző, mély hangú illető lenne a nyerő. Igen, a hang. Rájöttem, hogy mennyire fontos ez nekem. Vegyük csak a Quimbyt. Imádom a zenéjüket és a szöveget, de tulajdonképpen KissTibitől bármit szívesen meghallgatnék. Mármint az ő hangjával. Pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy beleszerethetek egy hangba. Pedig..

És végül vegyünk egy konkrétabb példát. Egyetem, csoportmunka, csapatból srác. Nem egy úgymond férfiideál, még csak sármosnak vagy bármilyen a nők számára valamiért ellenállhatatlannak nem mondanám, és most meg róla gondolkodom. Mégcsak bele sem illik a "tökéletes" fantomleírásomba, és mégis... csak nem tudom eldönteni, hogy miért. Hogy mert egész jól elbeszélgettünk kettesben, s beindult nálam a "hálás vagyok" effektus, vagy mert valamiért olyan megnyugtatóan hat rám a hangja. Szólok ha kiderül. De nem fog.


* A fenti optimista-pesszimista definíciók csupán az előbbi 20 percnyi képzelet szüleményei. Bármilyen egyezés a valósággal: fura. De azért büszke lennék rá. :)