Ki vagyok üldözve a saját szobámból. Mégpedig aprócska ízeltlábúak miatt. Ez aztán már mindennek a teteje!
Tegnap frissen kikelt, aprócska pókocskák paszírozták át magukat a szunyoghálón és birtokba vették a plafonomat. Onnan pedig elindultak, hogy bevegyék a fény központját (értsd lámpát), illetve megkörnyékezték a falakat, valamint Mission Impossible technikával ereszkedtek lefelé, emberi magasságokba. Sajnos láttam már ilyet.
Már régóta osztozik velem a panelház örömeiben egy csendes pókcsalád, azonban míg én belülről lakom be az épületet, addig ők kívülről csinosítják a falat. Csakhogy évente minimum egyszer többszáz pete válik kíváncsi kispókká, akik ilyenkor nagy pókhálókról csüngve megindulnak a világ felé. És úgy tűnik, hogy ezt idén megszívták. A felfedező túra ugyanis egyenesen az én nyitott ablakom felé indult, és bár az én elvem a békés egymás mellett élés, azt azért nem szeretem, ha fölénybe kerül velem szemben egy csapat kis pisis.

Tudni kell ugyanis, hogy mondjuk 1 vagy 2 ilyesféle élőlénnyel hajlandó vagyok egy szobán osztozni, ameddig a szimbiózis működik. Én hagyom őt, biztosítom a hőmérsékletet, amennyiben ő is hagy engem, nem mutatkozik, valamint elkap 1-2 pofátlan muslincát. Azonban 100 zöldfülűvel ez már nem működhetne.

Ezért felvettem a harcot és bevetettem a nehézfegyvereket, azaz apukámat és cimboráját, Morteint (Chemotoxot - vajon így írják? - helyettesítő izé). És innentől nem volt megállás. Hullottak a szerencsétlenek, "portörlő szőrseprű" szedte össze "ízeltláb, fejtor, potroh" alkatrészeiket. Hiába, a csata eldőlt. Vagy mégsem?

Túlélők, szerencsések... mindig vannak. Ők azok az asztmás, naggyon fürge vagy nagyon béna pókok, amelyek vagy nem szippantották be a mérget, vagy kicselezték a rovarkövető technológiát (naná, hisz nem is rovarok!), vagy már az első kirándulásuk legelejét úgy indították, hogy beszédültek a szekrény mögé. Bénák. De mázlisták.
Tehát bár a fölény egyértelmű volt, a győzelem nem az. Csak látni kéne, ahogyan óvatosan belépek a szobámba, szemüvegemet az orromba nyomva, hunyorogva (persze kontaklencsében látnék is valamit) és gyanakvóan kémlelem a vanília színű plafont és falakat. Minden régi kis kosz és sérülés most oly idegen és fenyegető. "Dinamit a jobb kezemben, gyújtós a balban..." jajj nem, itt most nem ez jön! Szóval porszívó a jobb kezemban, rovarirtó a balban, és rettegés a gyomromban. Nem a fekete pontok a plafonon, hanem a megbúvó, bármikor támadó (= menekülő, szaladó ill. csintalankodó) kis pókicák rémítenek meg igazán. Mert mindenhol ott vannak! :)

Na de eltértem az eredeti panaszomtól!

Tehát a lényeg, hogy a szemét kiskrapekok miatt, olyan erős, büdös rovarirtő szag lepte el hosszú időre a szobámat, hogy vizsgaidőszakom utolsó hetére nem vagyok képes helyileg felkészülni. Szóval hajnali 2 felé még mindig itt ülök a nappaliban és tanulok. Hoppá, nem is!