Kb egyetlen olyan romantikus film létezik, amit szívesen megnézek ötödszörre is, és ugyanúgy nevetek és "sírok" (azért valójában nem sírok) rajta bármikor. Ez pedig a Love actually (Igazából szerelem). Tényleg azon kevés filmek egyike, ami képes belőlem is előcsalni azt a kevéske, nagyon mélyen bújkáló romantikusságot, ami egyébként nehezen látható és direkt el is rejtett részem.
Megvan dvd-n, de ennek ellenére, ha belebotlom a tévében, elég valószínű, hogy végigülöm még a szinkronos, felirathiányos, reklámos verziót is. Mint ahogy ma este tettem.
Ám most történt meg először az, hogy át tudtam érezni egyes szereplők helyzetét. Szomorú... Bizony, mi változik egy év alatt...
Íme az egyik (szintén szinkronos, feliratmentes változat, de ki lehet keresni az eredetit): ha valaki nem ismerné a történetet, a srác szerelmes a legjobb barátja menyasszonyába (feleségébe); tudja, hogy ennek nincs értelme/jövője, kerüli a lányt, mintha nem is kedvelné, de aztán...
https://www.youtube.com/watch?v=Di6x4M1t6Vw
Amikor megszólal Dido száma, hát az ott egy nagyon szép és szomorú rész (szerintem). Na meg a vége... legszívesebben én is azt tenném, hátha tényleg így lehetne lezárni T-t.
A másik történetet nem találtam youtubeon, így az titok marad. :P De egyébként annyi-annyi fantasztikus jelenet van ebben a filmben, hogy valóban érdemes megnézni - akár többször. :)
Ez a bejegyzés is most csak így ennyi, de várhatóan jövök még több ilyen rövidebbel.
Komment