- mondja mostanában apukám túl sokszor. Nem csodálom persze, hiszen végig kell néznie saját édesapja leépülését, ahogyan egy kerekesszékben gurul egyre messzebb a külvilágtól, az egészségtől, a reménytől, az élettől. Én meg közben magamat sajnáltatom mindenféle hülyeség miatt. Közülük egyedül ez az aggodalom nem hülyeség, amit apukám miatt érzek. Valakit a legjobban szeretni, és tehetetlenül látni, ahogy szenved. Ő is hasonlót érezhet az apjával szemben, csak sokkal erősebben. Ez igazságtalanság! És fájdalmas. S megint oda lyukadok ki, hogy én szenvedek. Ez meg szánalmas.
Egyébként érdekes figyelni ezeket az öreg embereket. Mint egy óvoda. Zárni kell az ajtókat, különben mind haza akarna szökni. Nagypapám is biztos ezt tenné, ha értené, hogy mi a helyzet, és tudna járni. A nénik együtt üldögélnek, beszélgetnek. A bácsik inkább magukban vannak, bár többre nem is nagyon képesek. Nagypapám egyik szobatársa a nap nagy részében csak ül és kántál; hangosan, érthetetlenül, idegesítően és fárasztóan. Ha nagypapám hallaná, biztos ő is csatlakozna a szökni próbálók táborához. Viszont van egy idős férfi, akinek az elméje egész tiszta, és úgy tűnik, hogy becsajozott az otthon falai között. :)
Érdekes, néha megmosolyogtató, de alapvetően nagyon szomorú a helyzete ezeknek az embereknek. Mégis itt vannak a legjobb helyen. Ennyire színvonalas ellátás, jó környezet és kedves ápolók között legalább biztonságban vannak, biztosítva van nekik minden, amire szükségük lehet. Kivéve a megszokott otthon, a család szeretete, a magánszféra, s olykor a méltóság. Sok az, amit kapnak, mégis szinte semmi.
Ennek ellenére úgy gondolom, hogy én szeretnék megöregedni. Soká még, de nagyon. És ha nem lesz más választás, ilyen körülmények között éldegélni utolsó éveimet. Ám addig még sokminden változik. Remélem legalább addigra társas ember lesz belőlem!
Komment