Jó távol lenni a várostól, a tömegtől, a zajtól, a szmogtól. Van, aki örül, ha visszatérhet végre a főváros forgatagába. Én örülök, ha kikerülök onnan.
Jó gyermeknek lenni, és még jobb a család melegét érezni. Jó négyesben kártyázni, ping-pongozni, olimpiát nézni, ebédelni, éjszaka feküdni a tetőteraszon pokrócokba búrkolózva hullócsillagokra várva … Hiába a szülők és a testvér rengeteg idegesítő tulajdonsága, cselekedete, mégiscsak ez az a megszokott, biztonságos, gondtalan élet, mely kevés embernek adatik meg; mely véget ér, ahogyan felnőtté válok; melyet aztán már soha többé nem tapasztalhatok. Oly szép újra átélni, és ezért oly fájdalmas elveszíteni.
Szóval jó volt az eddigi, jó lesz a hátralévő kb 1 hét is még, és azért jó is lesz hazamenni.
És jó, hogy a család akkor is van, amikor mások nincsenek.
Mikor ma hazafelé ment az autó egy szerpentinen az autópályán, ismét elkeseredett állapotban bámultam ki a hátsó ülésről az ablakon. Hisz épp ma utasítottam el valakit, aki érdeklődött irántam, épp miatta jutott eszembe egy másik érzés, amitől jobb lenne szabadulni, épp ezen gondok miatt kapaszkodnék a barátnőkbe, de úgy érzem, hogy egyszer eltűnnek, elvesztem őket, s nem lesz kibe kapaszkodni.
És akkor az autó egy szerpentinen az autópályán csak száguldott tovább, s láttam a napot erősen és kitartóan fényleni a suhanó táj és egy kisebb csillogó tó fölött, és a Petőfi rádióban is felcsendült a Wonderful World rockosított változata. Így állt helyre a világ, jelezve, hogy benne mindig lehet bízni, s így tudtam újra belemosolyogni a jövő szerpentinjébe.
Komment