Szélcsenden túl...

Van egy érzés. Ritkán érzem. Pedig a legjobb, amit valaha éreztem. Leírni persze nem tudom.

Régebben talán többször is előjött, mostanába kevésbé. De mindig váratlanul. Kb. olyankor érzem, amikor valaki törődik velem. Ha csak egy pillanatra is, vagy csak közvetve. (Viszont az érzést a szüleim sosem váltották ki.) Korábban olyankor fordult elő leggyakrabban, amikor valaki a hajamhoz vagy a fejemhez ért (pl. kiskoromban barátnő/nővér valami frizurát csinált nekem). Aztán talán az agyam megtanulta ezt az érzést, mert már nem kell konkrét érintés, hogy érezzem. Néha akár az is elég, ha valaki rajzol nekem. S egy ilyen után még egy darabig érzem, és mozdulatlanul próbálom kiélvezni minden másodpercét. Mert egyszerűen jó érzés. Nem egetrengető vagy izgalmas, hanem barátságos és meleg.

Mondják, hogy az ember a szívével érez. Amikor valami rosszat érzek, olyankor talán tényleg mintha összeszorulna a szívem. Amikor boldog vagyok, azt nem tudnám semmihez társítani. Viszont amikor EZT az érzést érzem, az határozottan a fejemben van. Méghozzá valahol hátul, középmagasságban, kissé szétterülve, mint egy hátra csúszott fej/fülhallgató. Igen, pontosan itt érzem. Ez lehet, hogy összefüggésben van a korábbi "fejetmegérintős" dologgal, és akkor csak begerjedt mechano-receptorok küldenek túlbuzgó jeleket. De lehet, hogy tényleg itt van ez az érzés? Vagy talán az agyban? Vagy maga az agy szórakozik? Vagy esetleg egy másik "jóindulatú" valami? Érdekes.

Tény viszont, hogy a fejem tényleg érzékeny részem. Gondoljunk akár a sok problémára, ami vele kapcsolatos (hajhullás, pattanások, gonosz "jóindulatú" gumó...), akár egy megfelelő embertől kapott érintésre, amitől valószínűleg teljesen elolvadnék.