Előbbi bejegyzésemen gondolkodva tovább gondolkodtam. Hát kell ez nekem?

Amikor vmi nagy, szörnyű, szomorú dologról hall mondjuk az ember, amellett saját problémái eltörpülni látszanak. Azonban van erre valamilyen határ, hogy mikortól számít valami olyannak, hogy ahhoz képest már apróságnak tűnjön a többi? Persze ez szubjektív. De ha érzékenyek vagyunk a világ összes borzalmára, akkor amellett az összes problémánk jelentéktelennek látszódhat. S ezt meg hogyan lehet összeegyezteténi a teljes életünkkel? Akkor a saját életünk is jelentéktelen, aprócska és a nagy érzelmeket kiváltó dolgok mögé sorolandó? Akkor viszont elveszti értelmét. Hiszen az élet egyik jelentős része a problémákkal való szembekerülés, és azok megoldása. Így ha ezt nem tartjuk fontosnak, akkor már semmit sem. És akkor mi értelme az egésznek?

Ilyenkor talán dönteni kell. Az ember vagy elhiszi, hogy ezek is fontosak, vagy mondjuk beáll az emók közé. :) Természetesen az előbbi választás a valóságos és egészséges, mégis talán sokan elgondolkodnak a másodikon is (persze nem pont a fenti megfogalmazásban).

Én nagyon szeretném az elsőt teljesen komolyan elhinni, főleg mert kinőttem már ebből az úgynevezett emós korszakból. Azonban mióta beékelte magát (szó szerint is) a fejembe egy probléma, azóta valahogy megváltoztak a dolgok. Mert ezúttal, bár a helyzet nem válságos, de kilátástalan és befolyásolhatatlan. S megrémít az, amin nem tudok változtani.

 De a lényeg az, hogy ez a dolog immár 2 éve itt van az életemben, minden nap benne van a fejemben, s ha akarom, ha nem foglalkoztat, felemészt. Pedig nem kéne. Hiszen van választásom. Az mindig van. S alapvető és különböző hatások által alakulgató jellemem választott is egy utat, mégpedig nem a legjobbat. Legjobb lenne szembenézni, felvenni a kesztyűt, vagy fittyet hányni a megváltoztathatlanra, illetve elfogadni azt, és békésen együttélni vele.

Én azonban talán gyenge vagyok. Vagyis az akarok lenni. Valahol belül, mélyen megadom magam. Mert ez a legkönnyebb. Mert ráfoghatom minden hiábamat, nemcsak mások hanem magam előtt is. Azért foglalkozom vele sokat, hogy például mondhassam, hogy azért nem mennek a vizsgák, mert nem tudok rájuk koncentrálni, azaz itt van ez az izé, és uralkodik rajtam. És ez így is van és lesz, mert ott mélyen így akarom. Pedig itt fent, az irányító központ ajtajában ott dörömböl az agyam több lebenye is, hogy nem jó ez így. Hogy szedd össze magad ember, és ne keseregjél a problémáidon! Mert felesleges és szánalmas.

Szánalmas. S ettől olyan könnyű.

A probléma konkrétan - bár jelen esetben nem olyan fontos - egy jó indulatú daganat mélyen az arcomban, melyet egyszer már eltávolítottak, de rögtön utána, mellette visszanőtt. S ez elkeserítő. Állítólag cseppet sem veszélyes, s ezért nem jó az, ahogyan a dologhoz hozzállok. S közben meg valóban ijesztő, hogy hiába esik túl az ember egy műtéten, jöhet egy újabb. S vajon meddig...